Bársonyos, nyári este volt,
Mint mindig, ahogy eddig,
Sétáinkon már megszokott.
Elénk terült az aszfalt szürkéje,
Bársonyos - puhán, hisz minket
Szeretett...
A kósza lámpák rapszodikusan
Kusza fénye hol ott, hol itt még
Elébünk kúszott, tapintatosan
Mutatva, hol voltak régi lépteink,
Miket ?k kísértek sok éjjelen át,
Valamikor...
Szívünkben készen volt a leltár.
Nem örültünk, nem sírtunk,
Mentünk némán, mellettünk
A tárgyilagos semmi baktatott.
Azért a hatalmas lombok még
Összehajoltak...
Fogtam a kezedet, mert így volt
Természetes, fölöttünk telihold,
Nagyon szelíden, nagyon félve,
Kicsi enyhülést remélve, ragyogott,
Várakozott...
Aztán elengedtelek, s váratlanul
A hold egy ezüst könnyet a lábunk
Elé ejtett,mely nyomban fölszáradt.
Ezüstös porrá változott, s bokánk
Körül kavarogva nekünk adta az
Utolsó pillanatot, mely, mint egy
Gyász, egy kis halál, egy leesett
Madár, kimondatlanul elénk hullott.

Elmentem, nem tartottál vissza,
Hátranézni nem is illett volna.
Nem volt harag és bánat sem
Koppant a szíveken...
Tudtuk, most egyedül lettünk,
Hirtelen, s ezen már senki és
Semmi nem változtat többé.
A külön utak kemények, érdesek,
Magányosak, mint pusztában
Felejtett nyárfák, melyek id?tlen
Kémlelik a jöv?t. Sudáran, árván,
Ezüst leveleik csilingelését maguk,
Csak maguk hallván, hisz nincs
Többé, ki e varázsos zenét hallja.
Állnak a t?z? napba, fagyba.
Nem várnak, nem kérnek, igaz,
Nem is mesélnek, hisz ki hallaná?
Talán a holdas éjszaka, de az
Misztikus, rejtett találkozás.
Abban nincs hely senki számára...
Magányos éjszaka, hallgatóság
Nélküli hangversenye...
Veszteség, de mi minden veszett
Már a földön, s legalább egy királyi
Hallgató el?tt szóljon e csodás,
Magányos, mindig más, elhaló
Zene...

...

I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstb?l - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néz? erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mez? volt, felh?k tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgy?rü fölött,
S visszazúdulván a hármszöglet? bádogtet?r?l, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendül? karpereceid tündökl?en
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karköt?-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és m?ködött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szell?vel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ?asszonykerepl?nek? nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebeg?ben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit es?fogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a leveg?b?l, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kisz?r?dik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a sz?ke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid sz?ntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gy?rüz? képekr?l, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mez?kön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övez? füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fényl? tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkb?l, felkúszott az égre és lett
bel?le hold.
Útnak eredtem Dion?szosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni ?t;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetr?l,
ágai elborítván a vitorlát, egy sz?l?t? emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefügg? fürtök és göndöröd?, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölöd? hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekered? kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért el?lem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
el?terében,
Krétai istenn?, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csíp?jét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga el?tt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zeng? homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszöglet?
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszöglet? bádogtet? visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fényl?
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.

...

Délibábos róna, beh jó volna mostan
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, déli napsütésben,
Holdsugaras, méla, sápadt alkonyfényben,
Valakire várni...

Pajzán kacagással lepkéket kergetni,
?zni szerteszéjjel...
Titokzatos, ég? éjszemébe nézni,
Napsugaras, fényes mosolygását nézni
Édes remegéssel...

Bámulni alkonyban uszó naplementét
Titkos borzadállyal...
S bekacagni halkan, sötét éjszakába,
Leboruló, titkos, csöndes némaságba
Édes kacagással...

Csillagokat nézni... pirkadásra várni,
S álmodozni ujra...
Amikor a pásztor furulyáját halkan,
Kékes ködbe vesz? szerelemben, dalban,
Édes-búsan fujja...

Virágos fák mentén lopva elsuhanni,
Oda...közelébe...
Mikor az izzó nap utolsó sugárral,
Elmerül majd csöndes, néma haldoklással
Az éj tengerébe...

Látni, hogy messzir?l, sziklák homályából
Felém árnyak jönnek...
Rózsaszin?, régi, régi álomképek,
Elfelejtett nóták, mélák, csudaszépek,
Dalai jöv?mnek...

Délibábos róna, beh jó volna ujra
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, könnyben uszó szemmel,
Föltámadó, régi régi szerelemmel
Valakire várni...

1914

...

Hazudhatom, hogy jelentéktelen számomra már,
Rímek mögé bújva, egy sötét alagútban az érzés ketrecbe zár,
Emlékképek gyötörte valóságom vétek, de leplezném,
Szabadulást eme fogságból nem lelek, egy hang súgja "kellesz még".
Nekem, csalogató tekinteted életembe íródva, lágyan keresem.
Megfeszít egy érzés, intim a válasz, nincs mi ki támaszt,
Kérve-kérek édes egy utolsó, szívb?l szóló megértést!

...

I

Oh kedves az élet, szép a világ;
Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság...
De szép Ida nélkül nem élhetek...
Világom, éltem, isten veletek!

Pokol az éden is pár ne'kül;
Le a sírba, le, csak ne egyedül!
Kevély, dacos Ida ott lesz velem;
Egyszer halok, egyszer megölelem.

Kértem, könyörögtem; kinevetett.
A halállal szóltam; megegyezett.
Csak vigyem el, ugymond, majd összeád;
Öleljem örökké sz?z derekát.

"Ölelni fogom sz?z hóderekát,
Csókolni tüzes parázsajakát.
Rongy életemet így jól eladom.
A halált, a rondát, kikacagom."

II

A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva.
"Ketten valahára, ketten Ída!"

"»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«"
"S mi mindaketten csak hamu, por!"

"»Itt esküszöm, ?seim hamvaira,
Hogy meghalok inkább!«" - "Hahaha!

Hisz magam is épen úgy akarom.
Szerelmet ad ajkam, halált karom.

Ragyogó szép tested ugy égetett;
Ki nem állhatom már; legyen hideg!

És lelkedet, azt magamba szivom,
Hogy el még a halál se válasszon."

Sírmécs odafönn, aludj ki hamar;
Hóváll, ne remegj, az éj betakar.

III

Tizenkett?t ver az óra,
Vigyázzatok házatokra.
Atya, fiu és szent lélek!
Mondja minden jótét-lélek!

Dúl, ful a szél, szaggat fákat,
Mint valami dühödt állat.
Ablak, ajtó zörg; a sírbolt
Egyszerre csak nagyot sikolt.

Hirtelen megállapodék
A szél, mintha hallgatóznék.
Még egyet nyög, egyet sóhajt.
Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt?

IV

Szivében a t?r, de az ajk meleg
Egy percig: ez Ártor, ez a tied!

Csak percig, ugyan minek is tovább?
Több kéjt az öröklét maga sem ád!

S gyult ajka halóéhoz közelít;
De holtat a holtak nem engedik!

Egyszerre, holott mi zörej se volt,
Valamennyi el?tte áll, a holt.

A lányra eresztik pókkarjokat;
Nem húzza ki száz ló egy ujjokat.

Rángatja el Ártor, sehogy se megy.
Megkondul azonban fölötte: egy!

Elt?nnek a vázak, de már mit ér?
Még tüzel az agy, de már fagy a vér.

És üthet az óra akár hatot,
Mindegy nekiök: az utolsó volt.

V

Hova lett a kisasszony s a vadász?
Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház.

Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja?
Orsó a szeme, gereben a haja.

Házát keresi, nem tudja melyik.
Hebeg sokat is: nem érteni, mit.

Kezében a kriptakulcs: oda hát!
Le a baktert, a szolgált katonát.

Lemegy az, föl is ér; beszélne már;
De néma örökre, szegény; mi kár!

A diák, pedig olyan jó feje volt,
Esze nélkül jött föl: tébolyodott!

Megy harmadik is, nagy igéretért;
De mi haszna, az meg már föl sem ért.

Ne senki be többet! Hívnak papot,
Beszenteli újra a templomot.

A kriptagarádot befalazák.
Azóta, kié volt, kiholt az ág.

Halasztva a pör, temetve titok,
Úgy várja be a vég itéletnapot.

S csak sejti, ki hallja, mit beszél,
Mely szökdös az ablakon át, a szél.

...

I

Én gyötrelmem, szép leányom!
Hogy te, mint a nap, olyan vagy,
Oh, az való! - de nem csupán
Mivelhogy szépséged oly nagy.

A te pályafutásod is
Ahhoz olyan hasonlatos:
Szeszélyesen der?s-borús,
Egynek ég?, másnak fagyos.

És mint a nap, mid?n fölkél,
Lenyugszik egy más világnak:
Mikor nekem föltámadtál,
Lenyugodtál - h?tlen! - másnak!

(1855)

II

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Feledkezik el szemed,

S benne egy édes titokra
Megvillámlik az öröm...
Egy-egy t?r minden sugára,
S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed:
Hogy szivem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni.
Oly szép lánggal ég szemed;
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét felleget...

- S e szép szemek napvilága
És ez izzót?z-ajak,
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!...

Hazudság, kaján hazudság!
Hol venné e fényt szemed?
A teremt? nem hazudhat,
Hazudnak az emberek!...

Én hiszek szemed tüzének,
Mely hajnalfényben ragyog.
Vagy van ember, aki most is
Megrabolja a napot?...

És ha mégis, és ha mégis! -
Oh, ez átkos gondolat,
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,

Mid?n az kétségbeesve
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut,
Ég, lobog a rengeteg:

Úgy e gondolat szüntelen
Űzi, hajtja szívemet -
Oh, hogy még enyim se voltál,
S mégis kés?n féltelek!...

Nem voltál - és nem lehetsz már
Soha enyim, jól tudom;
Oh, tudás, megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!...

(1855)

III

Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány,
Hová térdepelvén, buzgón imádkozván,
Kétségbeesésem enyhülését várnám?

Mit én épitettem, ékes templomodat,
Ahol szinr?l szinre imádtam arcodat,
Haragod üszkével magad fölgyujtottad.

Ég az isten háza magasan lobogva,
Hitszeg? bélpoklos hiveid csoportja
Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.

Oh, hogy az embernek, gyarló halandónak
Sarától magok az istenek sem óvnak!
Oh, hogy az égiek magok is csalódnak!

Kihozom, megmentem képed a lángokbul,
Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -
Oh, hogy rajt a szégyen ujra lángba borul!

Hallod-e, hallod-e kacaját azoknak,
Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -
Ők most téged szánnak, engemet gúnyolnak!...

(1856)

IV

Ujra látlak szinr?l szinre,
Halovány vagy, nagyon halvány;
Oh, ez alak - (szive ugy sincs)
Halhatlan szobor, ha - márvány!

Templomot emelnének rá,
Benne örökké imádván
Hideg tökéletességét...
Halovány vagy, nagyon halvány...

Szemed fénye beborulva...
És alatta a szivárvány.
Szép egéb?l könnyzápor hullt?...
Be halvány vagy, oh be halvány!

Megigértem, de nem hitted,
Szerelmetlen, hitetlen lány -
Hogy szárnyam van, mennybe viszlek.
Hol vagy most? - oh, hogy nézhetsz rám?!

El e képt?l - el e helyr?l,
Hisz ez halva van - bitófán...
Átkozott legyen hóhérod -
Elitélt - elkárhozott lány!

(1856)

V

Látlak én még s látni foglak,
És szünetlen gondolok rád,
El nem válok soha t?led;
Mégis, mégis... isten hozzád!

Oh nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál,
Nem az választ el egymástól...

Van reménye a távolnak,
A halálnak van emléke:
Hit vigasztal a balsorsban...
- Ennek is mind vége, vége.

Mondd nekem majd, hogy enyim vagy,
Hogy szeretsz: leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal...
S azt felelem: isten hozzád!

Feltámadás van a sírban,
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
Amit benned én vesztettem.

S én elhagyni mégse tudlak!
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kisértet...

S valami fáj mindkett?nknek,
Neked a b?n, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!... isten hozzád!

(1856)

VI

Szeretlek, szeretlek régen,
Meg kell végre vallanom;
Szeretlek, bár téged-e, vagy
Érted a kínt? nem tudom.

Bár a hideg ész pirongat,
És kigúnyol, kinevet,
S annál hangosabban, mennél
Szentebb az, mit érezek:

Nincs ok a teremt? észben,
Égen, földön hatalom,
Oly er?s, mint amit érzek
Miattad, a fájdalom.

Szerettem éretted a kínt,
S viselem a gúnykacajt,
Mint a harcos a rongyot, mit
A csatagolyó szakajt.

És hiába félek t?led,
Hiába kerültelek;
Bármit tettem, végre megvan,
Mir?l már nem tehetek.

Mért kerülném még tovább is
Mindenhatóságodat?
Egyszer látni nem elég-e,
Hogy örökké lássalak?

Szeretlek - bár t?lem e szót
Nem fogod te hallani;
Hogy te ezt nem értenéd meg,
Súgja nekem valami.

Amit a te szíved óhajt;
A diadal, gy?zelem,
Arra elég hideg szó is -
Mit neked az érzelem!

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Ha szived örülni tud
Hizelg?n cseng?bb szavakra,
Tudva jól, hogy mind hazug?...

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Jobban szánlak, érezem.
Örömiden szánakozom
Jobban, mint gyötrelmiden.

Nézz tükörbe mosolyogva,
Tekints végig magadon -
Gyönyör? vagy... az vagy, az vagy...
Oh hisz én jobban tudom.

"Szebb vagy a csillagos égnél,
Szemed oly szépen ragyog,
Tán az égb?l is miattad
Hullanak a csillagok...

Szép ajakad ingerébe
Belehal a gondolat.
Legszebb vagy a teremtésben,
Azért nincs rád hasonlat."

Tetszenek a cifra bókok?
Ládd, mi könnyük e szavak:
Mi sokat akarnak, mégis
Mi keveset mondanak.

Tán magam is tudnám ezt, mint
Holmi udvaronc legyek.
De nem fáj, vagy nem tudod tán,
Hogy mindez nem a tied?

Nem kérded-e meg szivedt?l,
Van-e benne érzelem?
Boldog vagy boldogtalan bár,
De - egy, örök szerelem?

Halaványul majd a szép arc,
Elvirágzik a tavasz;
Érzed majd, hogy amit érzünk,
Az mienk, csupán csak az...

De kés? lesz minden immár.
Mit majd akkor érezesz,
Az a kés? megbánásnak
Keserü fájdalma lesz.

S én nyugodt leszek már, mint a
T?zhegy, mely maga mögött
Üszkeivel betemette
Mindörökre a mez?t...

Te el?tted pedig a mult,
Mint hazajáró halott
Emelkedik rémes váddal -
Keser? lesz hallanod...

S egyedül lész, elhagyatva;
Csak e vád ül le veled
Szembe... szörny? számvetésre
Az elmult id?k felett.

Mondja majd: a tavasz elmult,
Hol bel?le a virág?
És a meleg nyár gyümölcse -
Tolvajok megrabolák?

Szeretlek... de van er?m rá,
Hogy ne valljam meg neked.
Ápolod te hiuságod,
Én meg - büszkeségemet.

Szép ajkad egy mosolyával
Őrültté tehetd fejem;
De azért nevetni nem fogsz
Oktalan érzelmimen.

Az én átkom, hogy szeretlek,
Mégsem olyan mostoha,
Mint e szót igaz kebelb?l
Meg nem hallanod - soha!

Szeretlek, mint egy szép szobrot,
Mit a lázas szenvedély
Átölel, de szerelmér?l
Vele sohasem beszél...

(1855)

VII

Mint egy szép halott élsz
Emlékezetemben,
Kit sohasem bírtam,
Mégis elvesztettem.
Éjjel fönn virrasztlak,
Nappal megsiratlak!

(1855)

VIII

Ne huzzátok, ne huzzátok!
Nekem minden hangja átok.
Átok nekem az is, ami másnak áldás -
Legyen áldott a kéz, amely nekem sírt ás!

Virrasztok az éjszakában,
Sötétségben, némaságban.
Sötétség, némaság... menyországa soknak;
Szívemben lobogó lángja a pokolnak!

Mi történhetett a nappal?
Talán sohasem lesz hajnal!
Oh ha vele volnék, talán imádkoznám,
Hogy akár a hajnal soh'se virradjon rám!

Hajnali szép édes álom -
Ideje már - légy halálom.
Ne ébredjek én föl, róla álmodozva,
Hadd vigyem el képét magammal síromba!

(1855)

IX

Jár utánad, jár a képzelet,
Mint szivárvány után a gyerek.
Ölel? karoddal
Oly közelre látszol:
Mért vagy nekem mégis
Elérhetlen távol?

Úgy tetszel valóban énnekem,
Mint egy szép szivárvány keleten,
Mely vidám der?t fest
Sötétült vidéken,
Jobb reményt elbúsult
Emberek szivében.

Jár utánad hegyen-völgyeken
Fölhevült lázongó képzetem,
S majd ha mély örvénybe
Hull alá imádód,
Tova t?nsz, s hogy érted
Halt el - azt se látod!

(1854)

X

Nem szeretlek... mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És szívem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki mégsem mondhatok.

Úgy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet:
Te nem érted, mit jelent ez:
Te e kínt nem ismered.

S ha ismérnéd, kinevetnéd;
És mint ég? napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem,
S volna gúnyod mosolya
Keserü, de gyógyitó ír:
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Mid?n végkép elgyötör
- Mert utolsó, amit érzünk -
Már utóbb az is gyönyör.

És van elme, amit mégis
Józan, épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!...

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei;
Jöv?m üres végtelenség -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek... édes volna
Ezt el?tted mondanom;
De mit érne? lekacagná
Szavamat a fájdalom.

És te mégse hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden "szeretlek", mit
Hallani fogsz valaha.

Nem szeretlek! de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal,
És rövid - hogy ebbe lelkem
El?bb-utóbb belehal...

(1855)

XI

Nem tudok én semmit rólad,
Csakhogy szép vagy, szép nagyon.
Szépségedet látom én csak,
Szívedet nem kutatom.

Feledem vagy nem is hallom
Mit beszél a sokaság;
Szép vagy, arra gondolok csak,
S a szépség tündérvilág.

Nézd az égen a borúból
Kimosolygó csillagot:
Még el?bb felh? takarta,
S mégis oly szépen ragyog!

Láthatom-e ott a multat,
Hol vakító a jelen?
Gondolhatok-e jöv?re,
Ha lázban szédelg fejem?

Szép vagy, azt beszéli rólad
És imád mind, aki lát;
De hogy milyen szép vagy - oh, azt
Mégsem tudja a világ!

Hogy mi szép vagy, azt hiszem, hogy
Én - csupán én tudhatom;
És oly édes - bár egyetlen -
Szívemnek e jutalom?...

Oh, e kétszin? világ, mely
Még b?nöket emleget,
Szépséged napfénye mellett -
Mi hideg, vásott lehet!...

Szegény volt örömben és tán
Az is marad életem;
De ez alakos csoportot
Szánom én és megvetem!...

Marcangolja széjjel a vágy,
Feszítse meg szívemet -
Odaadom... de bel?le
Ki nem tépi képedet...

Ne tudjak én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet lássam én csak,
Én szived nem kutatom.

És szeretlek ismeretlen
Tégedet és a napot;
Egyitekben sem kutatva:
Mi lakik benn, mi ragyog?

(1855)

...