Hát a szerelem szent lángja
Csak ily mulandó?
S Nelli is, mint minden lyányka,
Csak változandó?

Hív szeret?t az ég alatt
Ne kérj, kebelem!
Ha a szelíd Nelli csalhat,
Hol a szerelem?

A kép angyalvonásai,
A kegyes szemek
Nem a lélek tolmácsai:
Csak csalfa szerek!

A szerelem esküvését
A hagymáz teszi:
A szív forró döbögését
A vért?l veszi.

Egy pillanat tüneménye
Múló örömünk;
Csalatásunk szüleménye
Játszadoz velünk.

Jaj, de hát én mért epedek?
Lelkem miért ég?
Szünet nélkül mért szeretek,
Ha nincsen hívség?

Kínomat mért nem olthatja
Sem id?, sem ész?
S?t sebeimet faggatja
Minden orvos kéz.

Éjjelimen ?tet látják
Beteg álmaim,
Nappal ? nevét kiáltják
Sohajtásaim.

Philomele panaszai
Nevét zokogják,
A csillagok fénysorai
Nevét rajzolják.

Valamerre járok-kelek,
Üldöz árnyéka,
Meg nem menthet a tengerek
Végs? tájéka.

Van igaz, van hív szeret?,
Érzem keblemben:
Csak te vagy, Nelli, hitszeg?!
Csak te kegyetlen!

...

Égi csendesség fedez? homálya
Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
S szívemet békés kebeledbe inti
Mágusi vessz?d.

A világ lármás vigadóhelyér?l,
Mint az elfáradt utazó, pihegve
Térek erny?dhez, s fejemet lehajtom
Lágy mohaidra.

Itt vagyon bátor menedéklakása
A szabadságnak s nemes érzeménynek:
Itt nem aggathat rabigát reájok
A buta köznép.

Itt fakad laurus-koszorúja minden
Bölcsnek és minden magasabb daloknak,
Itt az ártatlan szerelem s vidámság
Zöld amarantja.

Légy, Magányosság! vezet?m s barátom.
Csendes erny?dhez sietek nyugodni.
Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus
Myrtusa berkét.

Téged óhajtlak, ha szemembe' reszket
Bánatos lelkem kiüt? panassza:
Téged a legszebb fiatalka édes
Oldala mellett.

...

Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz,
S szívéget? szemeiddel
Belém ezer t?rt nevetsz.

Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörg? lángölében,
Szebb, mint a szép Erycene
A kellem bájövében.

Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek múlatoznak.

Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmoniát ömledez.

Szép, mikor piheg? kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyöt görgedez.

Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könny? Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.

Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a sz?z szemérem
Bíborlángszínbe borít.

De Lolli! a test szépségét,
Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebelbe látom.

Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes t?z ég ereidben,
S lelked a porból kikél.

...

Miért rettegsz kebelemben,
Miért, félénk leányka?
Mit félsz te, mint a kegyetlen
Vadtól a kis bárányka?

Nem vagyok én ellenséged,
Sem hitszeg? csapodár;
Hív lelket adok én néked,
Míg koporsóm bé nem zár.

Tiéd leszek, míg e kedves
Rubintajak csókot kér,
Tiéd, mid?n már e kegyes
Szív csak akadozva vér.

Halld, melly édesen csatináz
A völgy zeng? csermelye,
A víg madár mint zeng s trilláz,
S mint nyög a filemile!

Majd ha a bús tél közelget,
Ezek mind elnémulnak,
Elrepül a szép kikelet,
S örömeink elmulnak.

...

Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek t?led!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.

De bár t?led elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedb?l ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.

...

Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem sz?nik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dics?sége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi er? néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kend?d légyen szemfödelem.

...