Majd’ megőrjítesz Izidóra!
Így járok minden virradóra!
Éjjel, álmodozok,
Reggelre… fáradok.
Főleg, mert messze vagy… hasóra.

Éber álmomban megtestesülsz,
Vágyhullámokon velem repülsz.
Ölelés-tárgya vagy,
Hiányod, roppant nagy.
Jó lenne, ha már… csókokat küldsz’?

Hogy bírjam csók nélkül Izidóra?
Veled ülnék már ágytámlára…
Megcsókolnám finom
Fagyidat, ó, hammom…
Mentsd már meg a lelkem, Dóra!

Vecsés, 2019. augusztus 2. – Kustra Ferenc József– Erotikus LIMERIK csokor.

...

Az átok tán’ semmi, de nagyon ’sötét’…

(Páros rímesek)
Engem nem zavart, ha sötét a csendem,
Így nem látok semmit, de még leledzem.
Lehet, hogy az egész életet, élet-léti földem,
Úgy tudom, itt már hatan biztosan laktak előttem.
Nem nehéz nekem kiszámolni, hogy akkor én vagyok a hetedik,
Hetedíziglen elátkozott vagyok, így én vagyok a hetedik!

(3 soros-zártükrös)
A szobámban a vaksötét csendem, helyben szteppelve, csöndesen mereng,
Én meg csak figyelem és észlelem, egy már leírt vágyam nagyon kereng.
A szobámban a vaksötét csendem, helyben szteppelve, csöndesen mereng.

(leoninus)
Az éji égbolt micsoda fényes lehetne, ha a rettenete vaksötét nem lenne.
A nappali árnyékok, már eltapostattak, gondolom, reggelig jól elurasodnak.
Az égi szféra zenéje bizony csak éjjeli manók meséje.

(senrjú trió)
Mereng a sötét
Fénye, de nem is látom…
Semmi is sötét…

Átokból nincsen
Kiút… van rettenete!
Égi a szféra?

Csend… élet sötét,
Átkom meg helyben szteppel…
Manók meséje…

Vecsés, 2021. augusztus 7. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

...

Hétköznapi pszichológia

Rossz felé megy a világ, s nem vagyok egyedül,
Lehet még valaha, hogy haza fényre derül?
Párok már nem esküdnek, így el nem is válnak,
A tömegek érzelem nélkül mivé válnak?
Szeretet, egymás egyszerű tisztelete segítene,
Ha bármilyen kicsi emberség még itt-ott leledzene...

Vecsés, 2013. május 22. - Kustra Ferenc József

...

(Senrjon)
Felhő jön, nem picike,
Látom, nagyon jő… vízterhesen.
Őszi viharok.
*
Szél támad, nem játékos,
Őrülten forgatja szélkakast.
Búsló… látom én.
*
Már esik… nagy cseppekben.
Nincs nálam ernyő, ronggyá ázok.
Szélkakas, csak néz…
*
Fák hajlonganak… nem bók!
Sajnálom fákat, szél lombot tép.
Útra, fa kidőlt.
*
Még őszben vagyunk, de lesz
Ez rosszabb is… őszöcske után.
Van hótaposóm.
*
Őszi színes levelek,
Arcomba csapódnak… oly’ szépek.
Bősz fergeteg van.
*
Falevelek, cserepek,
Nagyobbacska gallyak, pont erre…
Ezt, hogy megúszni?
*
Előre megyek lassan,
De szélvihar visszafelé fúj.
Kapaszkodnék én…
*
(Anaforás, 10 szavas duó)
Szép ez az ősz, hozott fergeteget.
Ebben szarvasmarha sem legelget.

Szép őszi vihar, irtón elkapott.
De én nem érzek haragot.

Vecsés, 2019. szeptember 16. Kustra Ferenc József- Írva; senrjon -ban és 10 szavas duóban. (A 10 szavast én fejlesztettem tovább duó –vá, a sedoka elvisége alapján! A kettő ugyanazt láttatja, de más szemszögből…)

...

Úti batyuban van már a nyár, mint kutya tépett rongya,
Bár az ég még kék, a nap meg a sugarát csak úgy ontja…
Nyomában aranykalász eltűnik, és jő, az őszi színvarázs.
Jön, már a várt szüret, rohamléptekkel közeleg a hervadás.

Őszi nap már laposan pislog, kimerült, látszik,
Szemből még a szemembe süt, de látom, hogy fázik,
Bizony már csak nagyon kínlódva süt, és szenved a napsugár,
Hullani kezdő falevelek mutatják, messze megy a nyár!

Ahogy már ősz van, a tél már tél közeleg, hideget tereget,
És előkészíti a jégnek és a mély hónak a terepet.

Ősz hiába kezdené már, mi az ő tivornyája,
Az égen szűk még neki, rászabott égi kabátja,
De messze van még az őt, kicsit siratom… halála.

Ne féljetek gyerekek! Amíg én itt vagyok,
Tudom, hogy vigyáznak ránk az égi csillagok,
Szárnyalj hitünk, szaggasd szét ezt a felleget,
Repülj és száguldj, adj magadból eleget.

Őszöcske, csináld édesre a fák-bokrok magvát,
Fesd édesre, a szőlőt, a szilvát, meg az almát.
Tedd te még gyönyörűbbé a sok színes bokrot-fát.

Te Ősz! Festői munkáddal érdemben csak dicsekszel,
De látszik, a műved csodás, Te nagyon is igyekszel.

Sárgult falevelek közt még furakszik a csokor napsugár,
Szellő simogatja ág derekát, ami levéltelen már.

Aztán ködből hirtelen árnyék bukkan elő, kínból,
Látom, hogy egy kivert eb, aki sántán csak araszol.
Szegény olyan, mint aki most menekült meg a sírból.

Vecsés, 2014. október 21. – Kustra Ferenc József

...

Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?

Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?

Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?

Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.

Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?

Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.

Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…

Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.

Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.

Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.

Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.

Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.

Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.

Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?

Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József

...