Olyan szép az élet annak, aki boldog,
És szép az álom is, aki álmodik...
Én az életemet a vállamon hordom,
S álmoknak se látom az árnyait.

...Miért is élünk hát ily siváran, medd?n,
A vágyteli égen hol a csillagunk?...
Körültekintünk a virágos mez?kön,
Istenem! ... ujra csak egyedül vagyunk! ...

1914

...

Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ?k is épen játszanak.
Nem látnak ?k se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelg?n, kér?n, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni t?le filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ? tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

...

Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet!
Hogy nincs esze annak, aki gy?löli;
Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép,
Hanem a világnak szép leányai.
Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam,
Nemcsak a világot, magam is utáltam!

Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak,
Mióta galambom téged láttalak!
Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet,
Csak a szép leányok megmaradjanak!
Bennetek tanultam magamat szeretni,
S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni!

Tele van csordultig keblem szerelemmel,
Megcsókolnám minden ellenségimet,
Nem gy?zöm imádni a jóságos Istent,
Mért teremtett ilyen szépnek tégedet.
S e nagy boldogságot annál jobban érzem,
Mert én az életben oly sokat szenvedtem!

Nem akarok tudni, nem akarok látni,
Csakhogy te enyém vagy és én a tied;
Nem tudok érezni, nem tudok gondolni,
Hogy meg ne fert?zzem szent szerelmedet,
A világ fölöttünk össze fog omolni,
Ölelj meg, s fel?le mit se fogok tudni!

Szálljon el mellettem az égnek villáma,
Adjon földrepeszt? rémes hangokat;
Én nem fogom látni, nem fogom hallani,
Csak a te "szeretlek" susogásodat!
Édes ölelésed bezáró mennyország,
Benne csak egy perc az örökkévalóság!

Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra,
Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen...
Nézd - ezer bajával mily messze már a föld!
Túl vagyunk az égen, a képzeleten...
És nem látok semmit édes öleden:
Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát,
Csak boldogságomnak végtelen világát!...

...

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeret?k szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyeszt? piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.

- Gy?ztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.

Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörg?t,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöll?t.

Fogadd most-tépett ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat.
Fogadd sepr?nket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölg?, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti ?ket,
hanem hiába zúg, zúgása
er?sbíti az énekl?ket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keser? só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keser? tenger vagytok bennünk. -

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

...

Könnyelm?, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér id?kre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos feny?-erd?t
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

...

Valamit még szivemben tartok,
Forró, nagy hálát, édesim,
Asszonyaim, leányaim,
Hogy olyan könnyü vállal csaltok
S mégis bennetek úgy hiszek.

Hív? csalások, csalt hitek
S egy semmire örök-vágyóság,
Ezek vagytok s ezek vagyunk.
Elönti szívemet a jóság,
Be jól van így, be jól van így.

Fohászkodok: »Isten, talán nem
Helyesled, amit csináltál,
Mert csak buta és gyönyör?,
De engedd meg, hogy folytassuk
Ezt a csaló játékot. Ámen.«

...