Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
?zz el magadtól, vagy én ?zlek el.

...

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
Te ott a fél felh? megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.

Te is, f?ldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyör?l? szíveddel,
A h?ség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemr?l beszélni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhint? istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
Testvéresen szendergenek:

K?ldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
Halvány, bágyadt és h? legyen,
És egybegy?lt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Mélységér?l vallást tegyen.

Vallja meg könnyez? szemekkel,
Rebeg? nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ? szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
El?mbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
Visszaigézi nyugtomat.

...

Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el t?lem,
Vígan álmodott fel?lem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
?lni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt bel?lem,
Mikor búcsút veve t?lem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

...

Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
E napon udvarlanék.
Tisztelkedném kösönty?kkel.
És reá smaragd bet?kkel
Juliánát metszenék:

Concertekkel ekhóztatnám
És ágyukkal durrogtatnám
A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S t?ndökl? t?zi-munkákkal
Buda s Pest piaccait:

S?t még többet is mívelnék!
De sem t?lem ki nem telnék
Ilyen pompa, ilyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
Ilyeknek híjával nincs.

Én b?völködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, nap módjára
Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
Sok oszlop a porba ?l;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hayden bájos énekje
A szell?kön elrep?l.

De a múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkodtatja
S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
A nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
T?ndököljenek sorjában
Feltördelt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
Kik hazánk múzsáinak
Óltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dics? tájon
Az ? húgok is sort álljon
A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Clió egyik testvére
Egész tavaszt kötözött,

Kin az ?sz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
Vagy pedig Nagyságodon.

...

Csendes este! légy tanúja,
Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
Lilla szép nevén.
Lágy árnyékkal
Sz?jj be engemet
S e tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
Tiszta harmatot:
Mert elfogytak
Régi könnyeim,
Úgy rámrogytak
Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
Szánna engemet.
Így vesz?döm, míg leélem
Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
?k szerelmesen.
Én aggódom:
Hát mit is tegyek?
Nincs más módom,
Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
Várt halálomat.
Mert fájdalmam
Többre, többre n?,
És nyúgalmam
Senkit?l se j?.
Lilla is mid?n eszembe
Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
Gyenge kínomat.
Inkább áztasd
Sz?z szemed te is
És dupláztasd
Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
Szép halál nekem.

...

Keljetek fel napkeletnek
Oldaláról, keljetek,
Ti, a bágyadt természetnek
Lelket adó szelletek!

Keljetek fel, ah, mit késtek!
Már az a nap itt vagyon,
Hogy gángesi lehelléstek
Er?t végyen a fagyon.

Nyissátok meg napkeletnek
Bársonyszín? ajtaját,
Húzzátok a kikeletnek
Felrózsázott hintaját.

Minden kincsével Flórának
?felé szárnyaljatok,
Hogy ott egy szép Gráciának
Csókkal udvaroljatok.

Puha szárnnyal legyezzétek
Szép mellyét és homlokát,
Új rózsákkal terítsétek
Lába kedves nyomdokát.

Menjetek! - ah, bár elmenne
Ámor is tivéletek
S ama szíven sebet tenne,
Akiért én reszketek.

És akinek szép tüzével
Ha magam kecsegtetem,
Bíztomban minden kincsével
A világot megvetem.

Óh, ha Ámort meglátjátok
Hó nyakán vagy kebelén,
Egypár csókommal adjátok
Tudtára, mit érzek én.

És ha rál? kis nyilával,
Tüstént szárnyra keljetek
S még meleg sóhajtásával
Lelkembe rep?ljetek.

Hogy e nap, mely imádandó
Nevének szenteltetett,
S melyen kívánok állandó
Egészséget, életet,

Ama szép név innepébe,
Amelyet bálványozok,
Essen szívem szerelmébe,
Akiért sóhajtozok.

Tán e nap a szeretettel
K?lcsön h?ségre kelünk,
Melyet minden kikelettel
Egymás karján szentelünk.

Ah, remélni tán nem szégyen,
Ah, tán erre rámegyek,
Hogy Josepha enyim legyen,
S én Josepháé legyek.

...