T?led én csak azt kívánom,
Jelenj meg újra, ott, az állomáson,
Tomboljon a nyár újra felettünk,
A szemedbe újra csodálkozás
Vegyüljön...
Ne hidd el, magadnak se, hogy
Még mindig szép vagyok, ?rzött
Szerelmed, hogy együtt legyünk
Boldogok...
Érkezz meg úgy, mint akkor az
Els? nyáron, tomboló forróságon
Áthasító villámon, akard, hogy ez
Legyen az otthonod...
Tégy csodát, két kezed varázsoljon
Körénk csodákat, az otthont, a
Kicsi házat, muskátlis csoda-várat,
Ahol mindig imádlak...
Akármi fáj, bármi nehéz, jussak
Eszedbe, hiszen a szíved már oly
Rég megígérte, tartod és nézlek,
H?séges óriás...
Tiéd a szívem, nem férhet hozzá
Senki más, nem férhet hozzá, hisz
Hogyan tehetné, mikor te akkor
A mindenem lettél, ki merne így a
Helyedbe lépni, hisz ez az esküvés
Ki nem mondatott,
De égi...

De ki is mondtuk,
Végleges, nekünk
Már nem kell
Félni...

...

Még a szívünk szerelmet kér lobogva,
szerelmet, szent kötést, amely örök,
nem tépi az id?, szirmát se szórja
hiú világ örömei között,
?rjöngve vár csitító n?i kézre,
és suttog gyönyör? álmok meséje.

S hiába minden! - nincs válasz a vágyra!
A sóvár gondolat rettenve visszah?köl,
s az emlékek útját remegve járja. . .
- De nincs feltámadás a sírmélyi id?b?l:
a hang, ha elszáll, többé nem rezzen szárnya,
csak fáj az emlékezés - mély sírból dörömböl.

És bele?szülünk: - a szenvedély él
tovább: - lelkünk belengi h?s kísérete,
akár házat, melyet veszteség ér,
s a halott emlékét?l minden fekete;
a pap mormolja a gyászos imát,
s bús arcok járnak a szobákon át.

...

Hasson a szád rám, mint vihar a porszemre,
kapjon fel és kavarjon ?rült szerelembe.
Csorduljon túl poharad édes szavaimtól,
teljen be a kedved ölel? karjaimtól.

Alkossunk mi ketten egyetlen egészet,
töltsünk ki egymásban kongó ürességet.
Forduljunk az éjb?l világosság felé,
arany sz?nyeg terüljön lépteink elé.

Gyarapítsd tudásom, hogyan szeresselek,
zúzhassam a kételyt, mint rozsdás láncszemet.
Könnyáztatta testünk egymáshoz tapadjon,
tornádó, vagy orkán t?led el ne fújjon.

...

Az aranyló nap bukott
A Dunába, alkonyat tájt.
Eszembe fájtál, menten.
Milyen szép volt, s rövid,
S hogy nem lehetett sehogy
Másképpen...
Igazából most mondom el,
Akartalak, mint játékot a
Kirakatból a gyerek.
Alatta az ára, kopár
Kifogás, de téged már
Egyszer kifizettek...
Becsomagoltak, valakinek.
El is vittek, így hiába már,
Hogy húz a szíved hozzám.

Te másoké vagy régen,
Én magamé vagyok.
Te azt nem adod fel,
Én ebb?l nem adok.

De - ha fölhangzik egy
Lágy country dallam,
Szálas alakod testet
Ölt a dalban.
Míg tart a zene, a tiéd
Minden ragyogásom.
Szeretettel hazudom,
Hogy vártalak és te
Lettél az álmom...
Zene kikapcsol, távolodsz.
Én újra józanul talajt fogok.
De tudom és ez annyira jó
Nekem... hogy volt egy nyár,
Benne egy sosem volt

Szerelem...

...

...cinkosan cikkan a zár,
az ajtó lágyan a zsanérba
simul, nem csap zajt,
semmiképp...
arcomra ragyogás szalad,
betölti a tükröket, az ódon
falakat és méltón adja át
nekem a kínai porcelán...

kezed, arcod, szemed, ajkad,
hatalmas alakod, mind engem
isznak magukba és várják,
mint Krisztus igaz hívei,
a föltámadást - csak kicsit
másként, csöppet másképp...
a felh? szürkéje is ragyog,
mert imádja hogy végre,
egyszer boldog vagyok...

...veled elmegy a fény,
összecsuklik a maradék,
aprócska, foszlány
remény, kihunynak
a csillámló nyalábok,
s a valóság lehajtja
szomorú fejét,
árván...

...

Bársonyos, nyári este volt,
Mint mindig, ahogy eddig,
Sétáinkon már megszokott.
Elénk terült az aszfalt szürkéje,
Bársonyos - puhán, hisz minket
Szeretett...
A kósza lámpák rapszodikusan
Kusza fénye hol ott, hol itt még
Elébünk kúszott, tapintatosan
Mutatva, hol voltak régi lépteink,
Miket ?k kísértek sok éjjelen át,
Valamikor...
Szívünkben készen volt a leltár.
Nem örültünk, nem sírtunk,
Mentünk némán, mellettünk
A tárgyilagos semmi baktatott.
Azért a hatalmas lombok még
Összehajoltak...
Fogtam a kezedet, mert így volt
Természetes, fölöttünk telihold,
Nagyon szelíden, nagyon félve,
Kicsi enyhülést remélve, ragyogott,
Várakozott...
Aztán elengedtelek, s váratlanul
A hold egy ezüst könnyet a lábunk
Elé ejtett,mely nyomban fölszáradt.
Ezüstös porrá változott, s bokánk
Körül kavarogva nekünk adta az
Utolsó pillanatot, mely, mint egy
Gyász, egy kis halál, egy leesett
Madár, kimondatlanul elénk hullott.

Elmentem, nem tartottál vissza,
Hátranézni nem is illett volna.
Nem volt harag és bánat sem
Koppant a szíveken...
Tudtuk, most egyedül lettünk,
Hirtelen, s ezen már senki és
Semmi nem változtat többé.
A külön utak kemények, érdesek,
Magányosak, mint pusztában
Felejtett nyárfák, melyek id?tlen
Kémlelik a jöv?t. Sudáran, árván,
Ezüst leveleik csilingelését maguk,
Csak maguk hallván, hisz nincs
Többé, ki e varázsos zenét hallja.
Állnak a t?z? napba, fagyba.
Nem várnak, nem kérnek, igaz,
Nem is mesélnek, hisz ki hallaná?
Talán a holdas éjszaka, de az
Misztikus, rejtett találkozás.
Abban nincs hely senki számára...
Magányos éjszaka, hallgatóság
Nélküli hangversenye...
Veszteség, de mi minden veszett
Már a földön, s legalább egy királyi
Hallgató el?tt szóljon e csodás,
Magányos, mindig más, elhaló
Zene...

...