Rólam a fogyó évek s évszakok
sok hazug dísze lassankint levásott.
Szállnak napok, hónapok, évadok,
s elcsúfítják majd arcodat a ráncok.
De hírnevednek az id? nem ártott;
mint szél ha n? szálltában egyre jobban:
mind metsz?bb t?zzel tündökölve lobban
kih?lt szemed holt tükrén fényesen.
Így élve, mindig zöldell? burokban,
öröklét? lesz, mint a végtelen.

...

Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
ill?, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
gy?ztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a h?ség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te h?ség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejt?zött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni er?m nem maradt már.

...

Egy közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón;
gyors felh?k úsztak, bús es?k hulltak naptól aranylón,

hegyi-frissen ég kéklett és fénylett jégcsapu csillag,
ág kivirágzott, f?b?l font fészken madárkák sírtak.

Egy bolygón éltünk, egy közös égbolt alatt mi ketten,
az ételemet, az italomat véled feleztem.

S jött a vad, vak nap, a robbanás, mely egünk cafatra,
tépte üdvünket s véle életünket két más darabra.

Szakadék szelte ketté a házat, az asztalt, ételt,
a fölibénk n?tt falak helyébe viharos ég kelt.

S úszik most egymás mellett két tömb, mely rég együtt volt jó,
igen, egy ház volt hajdan a kett?, igen, egy bolygó...

De két világban is elél: elteng úgy is az ember,
hogy az a régi csodás egy föld csak álmában leng fel,-

hol felh?k úsztak, b? es?k hulltak naptól aranylón,
hol közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón.

...

Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

A békamotívum fenyegetve el?retört:
a lány remeg?n bagyulálta magát a mocsárba,
tétova r?t alak állt a sinek el?tt ?rt,
mozdony dohogott szemrehányó bodrot okádva.

Forró, mérges g?zökön át a hártya-azúrba
rontott be a szélmazurka vadul;
testemet, járdát, július lángja kigyújtja,
rá cigaretta-csikkek: csókok raja hull.

Hagyd a várost, hagyd az ostoba házsorokat,
menj a mez?re: hajoljon rád napfény aranyága.
Szívj melled szivacsába mámorító borokat,
záporozzon a csók orcád izzó parazsára.

...

A kút-cs?nél szétcsorogva
a vizecske úgy futott,
kantárt-csótárt tocsogója
aranycsíknak mutatott.
Karcsú kígyóként került,
s úgy tekergett, úgy terült,
úgy tekergett az erecske
szétszaladva, szétfrecsegve,
hogy dolgozva, fáradozva
a feketeszem? csizma
sápadtabb lett, mint a víz.
Súgás, búgás, bece-szók,
szégyen fülig-pirosa,
ablakok és házikók,
b?g?, jóllakott gulya.
Az ostorfán virágocska,
kék erecskén csöpp ladik.
"Végy csak új kend?t magadra,
dagadt erszényem dugig!"
"Ki ez? Mi ez? Mit akarhat?
Keze csupa vad bütyök!
Csak nem énrajtam mulatgat
apám házfala el?tt?"
"Talán?... Talán megijesszem
a sötét szem? legényt,
kétely gy?l tanácsra bennem,
apámnak szóljak elébb?
Végeztem a t?z, a láng!"-
De hát minek is igyekszik
a port, mely majd sírba fekszik
t?zzel-lánggal verni szánk?
Tüstént a köcsögös karóra
szálltam esteli héja-módra,
s öregesen lestem körül
a neszes földi-határt,
s ím együtt láttam már a párt.

...