Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen
Végigtekintünk bájos táj felett,
Kör?lünk zsong az élet m?helye,
S napsúgár tölt el minden téreket:
Nem az egyes fa, bérc, mi megragad,
De a szellem, felettek mely lebeg,
S kicsinységünknek fájó érzete
Beléolvadni vágyik és remeg.

Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen
Végignézünk a milljó csillagon,
S porszem-világunk és a végtelen
Közt állva, sejtés b?varázsa von:
Nem az éj s csillag az, mi megragad,
De a szellem, mely közte tévedez,
S mint idegen s velünk mégis rokon,
A mult lelkünknek fájó kéjt szerez.

Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét,
S hullámzó árján lelkünk a hajó,
Majd játszi kedvben rózsás part el?tt,
Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó:
Nem az egyes hang az, mi megragad,
De a szellem, mely mélyében beszél,
S bár félig értjük meg csak hangjait,
Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.

De azt nem mondtad, ím elmondom én,
Hogy, drága n?, ha hozzám vagy közel,
Nem játszi kedved, gazdag bájaid,
Nem lelked büszke röpte bájol el.
De az a szellem, mely körüllebeg,
S egy ily világot szent egységbe hoz,
S mit éjfél, nyári nap, mit zene sz?l,
Egyszerre mindaz általárjadoz.

...

Hogyha hallom, a szépség kacér
S hódolatra vágyik sz?ntelen,
Érzéketlen szívének legott
Hogy több rabja s fénye több legyen:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök,
Szépségedre hogyha gondolok.

Hogyha hallom: g?gös az erény
S büszkén nézi azt, ki vétkezett,
Jégkebellel, könyrületlenül,
Mint egy isten a világ felett:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök
Erényedre hogyha gondolok.

Óh de érzem, e világon a
Költ? árva hang puszták felett,
Sorsa, hogy vérz? tövisfüzért
Hordjon átkos homloka felett;
Rád emlékezem, óh drága n?,
S életemre búsan gondolok. - -
Óh, ki mindent megcáfolsz, miért,
Mért ez egyet meg nem cáfolod?

...

Büszke gonddal ápolt kert virágait ha
Dallal árjadó sz?m bokrétába fonta,
Szende vadvirágát a szabad mez?nek,
Pásztorlányka, mért ne t?znélek közéjek?
Néked a természet volt kertész helyében,
Kebeledbe érzést önte a nagy Isten
S bár rövidke perc volt, amíg boldogítál
Nem tudom, másoknál hátrább hogy mit állnál.
Óh, hisz a boldogság mindenkor rövid csak,
Legszebb perceink, mik legjobban rohannak.
Hervad a tavasz is, ám méltó, ha dalt vár
S ?t megénekelni a pacsirta eljár.
Szép tavasznapom volt kebled, drága lányka,
Bájihoz e kis dal légyen a madárka.

...

Ismértem nálad szebbeket, leányka,
Hajoltak hozzám nálad jobbak is,
Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra,
Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.

Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád,
Mért fáj, ha másért ver szived talán,
Mi káprázat reng gyöngéid felett is? -
Megígézél bizonnyal, kis leány.

Átengedem magam a b?völetnek,
Fénymámor, illat, kéjjel élvezem,
E termen és e kedves szemeken túl
Id?, világ ne létezzék nekem!

Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes
A hang, melyet lelkemb?l vonsz el?;
Mi ott szenderge titkos sejtelemként,
Vonód alatt az mind életre j?. -

Zenédben egy küzd? szívnek világa,
Örömsikoltás, elhaló sohaj,
Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül,
Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -

Majd a zenére a tánc is megindult,
Karomra f?zöm a kedves leányt,
Önérzettel, büszkén vezetgetem fel,
Mint az er?s t? a leng? virányt.

Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy,
Körüllebeg epedve, csintalan, -
Dac és bék?lés, féltés és enyelgés
Felváltva reng a tánc hullámiban.

Majd érzem szíve gyorsuló verésit,
Lélekzetét, - karomra d?l a lány,
Hozzám szorítom, s pörg? ?rületben
Ég, föld enyész, ?t ölelem csupán.

Ha az igézet végre elenyészik,
Fény, illat és zene kihal, eláll,
S a köznapi világ néz újra rám le,
A költ?itlen reg sugárinál:

Képed, leány, egész kéjjel marad fel,
Minél tán nem több sz?d bírása sem -
S menten marad mégis minden salaktól,
Mi a bírást követni kénytelen.

...

Nem vagyok már, aki hajdanában,
Szirt-éleknek zúgó csermelye,
Benne forrongó, de vad er? van,
Mely megdöbbent, útját futva le.

Rónaságnak lettem most patakja,
Mely szelíden, lassan folydogál,
Csillagocskát tükröz síma árja,
És mellettem part virága áll.

Lelkem többé már nem árva felh?,
Melyet a szél mennydörögve ?z,
Míg keblében óriási harc f?,
Vad sötétség s szentelt égi t?z.

Lelkem ?sznek l?n most tiszta napja,
Mely gyümölcsét híven érleli,
S bár a nyár körül már nem ragyogja,
Fergetegjeit sem ismeri. -

T?zvész volt szerelmem - most egész más -
Mely dühöngve nyargal házakon,
És el?tte fény, utána romlás,
Visszarettent s mégis vonva von.

Lám, mivé lett - kisded jóltev? t?z,
Mely a szentelt házoltáron ég,
Biztosan melenget s együvé f?z
Kis körében csendes házi bék.

Költ?ibb volt és nagyobbszer? a
Bömböl? ár, t?zvész és vihar,
Mint a síma víz, ?sz h?s sugára
És a láng, mely házoltáron áll;

Ah, de mindezek költ?-varázsa
Mégis, mégis az emlékezet,
Róluk ?szi nap kis t?z körül ha
A megbékélt boldogság cseveg.

...

Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!

S ha látom, hogy szivedben sz?m iránt
Akármin?, de érzemény van,
Remény táplál mindaddig engemet,
Mert aki gy?löl, még talán szeret.
Közömbös csak ne légy irántam!

...