Ha nem szoritsz ugy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, mig álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva d?lsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyed? árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha ugy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én ugy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

...

Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,
mint olyan dolgok, mik örökre szólnak,
hadd kiáltom szét az egeknek ujból -
Flóra, szeretlek!

Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat
b?völ el, hogy h? kutyaként figyeljem
könnyü intését okos ujjaidnak,
mint leszek ember.

Flóra, karcsú, szép kehely, állsz el?ttem,
mint csokor van t?zve beléd a mennybolt
s napvirág felh?k, remeg? levél közt
hajlik az estnek.

Lelkemen szöktet, paripán, a képed,
épp csak érintvén vizeket, mez?ket.
Két szemedb?l f?re, bogárra, tiszta
értelem árad.

Este van, mindent körüláll a csillag,
lásd, a mindenség aranyos kalitka,
benne itt vagy, én cseveg?m, oh itt vagy,
rabmadaracskám!

...

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég, akkor
szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni
kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy
nem fogom megcsókolni a kezedet.

...

Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki h?, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom ?rködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.

...

Csókolj, csókolj utóljára,
Fehér karoddal ölelj át,
'sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, - ? - maradott.
H?tlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj' kit csókol most ? kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz t?le oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan t?nik le a nap!
Viszontlátom-e ?t? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: h?tlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.

...

Salamon Király "Énekek Éneké"-b?l vettem ezt a részletet. De
csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém. Keveredése a
költésnek, utánköltésnek és m?fordításnak.

A MENYASSZONY:

Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeret?m szava szólít,
? zörgeti künt a kaput:
- Húgom, gyönyör?m, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg el?ttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.

Feleltem én neki, mondván:
- Nincs rajtam semmi lepel,
mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel?
Megmostam lábaimat,
friss vízben lábaimat
és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be ?ket,
újra keverjem-e porba?

Benyúlt, motozott a nyiláson
mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bens?m,
megindult rajta nagyon.
Serkentem nyitni neki,
ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára!
Ujjamról folyt vala mirrha,
csepegett a kilincsre s a zárra.

Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent.
De elfordult vala t?lem
és szótalanul tovament.
Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt:
kerestem és nyoma nem volt,
nevét kiabáltam ezerszer
és szava, válasza nem volt.

Megleltek engem az ?rök,
kik ?rzik a k?falakat,
megfogtak engem az ?rök
s megvertek a k?fal alatt,
ütöttek a fegyveresek
dühödten, a fegyveresek,
kik járják körbe a várost,
köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most?

Város leányai, kérve
kérlek mindannyitokat,
Jeruzsálem sz?zei, kérve
kérlek mindannyitokat:
Ha drága szerelmesemet
látjátok, kedvesemet,
mondjátok meg neki szembe,
az ? betegje vagyok csak
s beléhalok a szerelembe.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Különb-e talán
jegyesed, mint
más jegyesek,
hogy bánatod
ekkora mély,
s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed
más szeret?knél,
hogy minket ilyen túl
megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?!

A MENYASSZONY:

Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kit?nik ? tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.

Az ? szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöz?
szépszín?, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.

Az ? keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás.
Teste: zafír s elefántcsont,
domború csontfaragás,
két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább,
hogy rajtok biztosan állna.
Szálas termete: cédrus,
magasba-szök?, sima pálma.

Tekintete, mint a Libanon
és szája, ha csókja becéz,
édes akár a meleg tej
és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeret?m,
ily ékes az én szeret?m,
akit szavaim tova?ztek.
Ilyen ?, ilyen ?, ilyen ?,
lányok, jeruzsálemi sz?zek.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj;
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Szép jegyesed
hova fordult,
merre terelte
az éj?
Merre vagyon
neki otthona,
házavidéke?
Hadd kutatunk
veled érte, amíg
föl nem leled,
asszonyok éke!

A MENYASSZONY:

Kertjébe vonult bizonyára
s ott várja, hogy én keresem,
balzsamfüves ágyai közt jár
az én szeret?m, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én
s ? az enyém. Jegyesem,
ki bolyong a mez?n, a vadonban,
legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.

...