Ezerarcú Balaton
Ó, Te hazámfia! Szeretünk!
Vized a miénk.
*
Ezerarcú Balaton
Gyönyörködünk is orcáidban…
Vized… ’aranyból’!
*
Ezerarcú Balaton
Tudat simogat, hogy miénk vagy.
Hullámaid közt…
*
Ezerarcú Balaton
Partodon nyaralni fölséges.
Nyugalom tava.
*
Ezerarcú Balaton
Ó, hajózni, bizony fölséges.
Siklás, élvezet.
*
Ezerarcú Balaton
Nagyon bízz, mi mindig szeretünk!
Egymásé vagyunk!

Vecsés, 2022. március 11. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás senrjon csokorban, fél-haiku lánc formátumban.

...

Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zárttükrös)
A magányom terében egyedüli megbilincselt rab vagyok,
Jó lenne táncot ropni, de csak bilincs a párom, mit elkapok…
A magányom terében egyedüli megbilincselt rab vagyok.

Lelkem, kacarászgatva dudorász,
Tűrésem képmutató lélekmáz.
Lelkem… nincs mire, de mindenre vigyáz!
A magányhoz... készen áll, hogy jól megmász.

Magányom, a cella-életem négy sarkában rappelve mulat,
Látom, ahogy négyfelé oszlottak, nézem-vizsgálom arcukat!
Bilincsem nem ad okot aggodalomra,
Mert rozsdamentes ilyen, vég alkalomra!

(Bokorrímes duó)
Úristen! Micsoda féktelen vihánc megy a sarkokban!
Magánylétem úgy tűnik, úgy érzi, így van egy csapatban…
A sarkok nekem úgy tűnnek, nem vannak-vagyunk haragban.

Saroktól sarokig csatangol a bánatában a tudatom,
Reményt végesen elvesztette, emlékeknek él, ő lett vakom!
Itt most csapat-tudati léttel lett társas, bánatos-magányom...

Vecsés, 2020. február 09. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

...

Gyönyörű kék az ég és gyönyörű zöld a fű,
Érzem a lágy levegőn, ez tavasz... vajszívű?
Látszik a tél elunta már itt magát, lassan elkotródik,
Bár én szeretem őt is, de hosszasan… elunalmasodik.
Ráadásul az idén nagyon lehetetlenül viselkedett!
Nem hozott havat és jeget, meg téli, finom, jó fergeteget…
*
(3 soros-zárttükrös)
Most már ne is legyen itt tél, beleszerelmesedtem az új tavaszba,
Ő most már érkezzen, legyen csak velünk, aztán majd elmehet a nyárba…
Most már ne is legyen itt tél, beleszerelmesedtem az új tavaszba.
*
(Senrjú)
Tavasz szabadba
Csalogat minket… végre!
Invitál minket.
*
(Senrjon duó)
Lassan elmehetünk a
János hegyre, jót kilátózni…
Ritka alkalom.

Ott van még az étterem,
Ott van lehetőség, hilózni…
Torony, majd ebéd.
*
Szerelmetes tavaszunk, ne hagyj cserben, máris boldogok vagyunk,
Hiányzol és élvezzük a jöttödet, meg, hogy majd veled vagyunk…
Szerelmetes tavaszunk, ne hagyj cserben, máris boldogok vagyunk.

Vecsés, 2018. november 5. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
„Hilózni”: enni.

...

Századparancsnok voltam a mély hóban…

Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…

Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!

Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!

A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…

Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!

Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.

Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!

Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…

Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…

Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…

Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?

Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…

Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.

Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…

Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.

Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…

Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?

Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?

Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.

Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!

Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.

Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….

Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.

A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?

A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.

Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…

Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?

Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!

Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József

...

Vágyakozás… amit levélben küldtem haza.

Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…

Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!

Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…

Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…

Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…

Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?

Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….

Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!

Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.

Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?

Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.

Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!

Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…

Vecsés, 2017. április 12. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, apevában, haikuban, történelmi visszaemlékezésként és az ott veszett katonáink emlékére!
[Don-kanyarban 1943. január 12. –n indult meg 900 -kor a végzetes –orosz- ellentámadás, de a nagy roham; csak 17 órakor.]

...