Karjaival átölel, lelkem simogatja,
Szívemet melengeti, szerelemre gyújtja.
Orcája szép, igéznek szemeinek kékje,
Tekintete bele néz vágyamnak tükrébe.

Pisze orrocskája, meggypirosak ajkai,
Mindet szeretni kéjjel, mannaként majszolni.
Aranysz?kehaj omlik gömbölyded vállára,
Onnan alá a szép, formás keblek halmára.

? megölel, gyengéden szorítja testemet,
Csókolgatom én, el nem engedem sohasem.
Ó, milyen gyönyör?séges, ad nekem teret,
Kéjes szerelmet, vágyakat oltó küzdelmet.

Törékeny, izgatón formás karcsú kecses-test,
Boldogok vagyunk végtelen, ? az enyém lett.
Sosem kell kérdeznünk egymást, vajon szeretsz-e,
Szerelmünk boldog, mondja ? és Én, Szeretlek!

Budapest,

...

Édes vagy mint a méz,
Vigyázok rád hogy el ne vész,
Még a szélt?l is óvlak,
Soha el nem hagylak,
Tudod hányszor sírtam érted?
Hány mindenr?l lemondtam te érted?

Ha nem vagy itt velem,
Hogyan tudsz élni nélkülem?
Ha messze vagy t?lem,
Úgy érzem elloptak el?lem.
Örülök hogy megvagy nekem,
Mert nélküled teljesen elveszem!

Oly boldog vagyok hogy megtaláltalak,
Mióta együtt vagyunk egyre jobban kívánlak.
Úgy szeretlek, mint még eddig mást soha,
Nem vagy itt,mintha egy darab bel?lem hiányozna.

...

Felh?kr?l lesöpörve
kertek közt vagyunk a tenger alatt.
Lángoló fehér ablakok
melyekb?l csalogányok parádéznak a Napba.

A síkság városaiból jöttünk-e
vagy démonok Hold-tavaitól?

Egész tested: szárny.
Félig látott Világok lánya;
együtt röpülünk hússziklákhoz
hajdani szeret?k hamvai alatt.

Itt nincs rend,
nincs évszak, nincs nyomor;
csak vágyaink vannak
föltárva a ködben.
Itt szellemek születnek újra minden pillanatban
a te arcod pókhálójában.

Hajad összevegyült kis gyerekekkel
kik holdsugárban nevetnek;
lepkék szállnak le ajkadra pihenni
szavaid ruházzák a táncoló csillagokat,
mik könnyedén hullanak a földre.

Te olyan monumentálissá lettél
és én olyan álmossá.
Víz csorog le fényl? melleiden.
Egy perc múlva te árnyék leszel
és én álmomban t?zláng

Találkozunk majd,
folyosók kinyílnak,
bever az es?,
kutyák éget? harapásai lesznek rajtunk.
És sodródunk a tér minden Holdjainak
csodás érintéseivel
a majdani szeret?k,
vérüket egybevegyítve
a szív titkos sikátoraiban.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Olyan szép az élet annak, aki boldog,
És szép az álom is, aki álmodik...
Én az életemet a vállamon hordom,
S álmoknak se látom az árnyait.

...Miért is élünk hát ily siváran, medd?n,
A vágyteli égen hol a csillagunk?...
Körültekintünk a virágos mez?kön,
Istenem! ... ujra csak egyedül vagyunk! ...

1914

...

Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ?k is épen játszanak.
Nem látnak ?k se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelg?n, kér?n, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni t?le filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ? tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

...