Kész vagyok meghalni, kérdés csak az mikor
Most életem tavaszán, vagy ha eljön az aggkor
Nélküled az életem csak kín, lakhatatlan a világ
A legszebb mez? is csak csupa k? és elhalt virág

Megfojtott álmokkal van kirakva sorsom rögös útja
Míg élek nem fogy ki irántad érzett szerelmem kútja
Küzdelmes napok várnak rám, hiányod szinte éget
Álmomban csak Te vagy, mely soha nem ér véget

Érzem illatod, de nem látlak sehol Te gyönyör? n?
Ahol régen élt a természet ott ma már csak gaz n?
Nélküled nem vagyok egész, Te vagy, ki éltet még
Az életben nálad értékesebb kincset nem is kérhetnék

Félek a holnaptól, mert talán utoljára látom arcod
Meghal lelkem, mert már nem bírja a fájó kudarcot
Így vele halok én is, már fáj, hogy nincs visszaút többé
El?tte még végignéznem miként válik a Remény köddé

...

Mindig és mindenkor


Mindig és mindenkor,
Bármit amit az élet hoz.
Veled mindörökké,
Nélküled minden véget ér.
Te vagy a boldogságom,
Ha nem vagy, örök szomorúságom.
Karod ölel megremegek,
Ajkad csókol t?zben égek.
Minden éjjel téged várlak,
Forró testtel, ég? vággyal.
Minden percben reád várok,
Hogy ég? testem karjaimba zárjon.

...

Titkok börtönébe zárva élem az életem
Kínzó érzések acélos bilincse fogva tart
Vágyódom a nyugalom csendes tengerére
Hánykolódó sajkám most éppen merre tart?

Szemem a végtelen szürke semmibe réved
Lelkem békéjét vajon hol, merre lelhetem?
Mondd mért küldött Isten az utamba téged
Átok, vagy mézíz? áldás vagy te énnekem?

Rám borul a sötét éj vasmarkú csendje
Hagyom, hogy födje be vívódó lelkemet
Kába álomba húz a messzi végetlenje
Egekre szárnyalni nekem már nem lehet

Szárnyam összetörtem véres küzdelemben
Harcot vívtam ellened-érted szüntelen
És te nem is sejted mi zajlik szívemben
Hogy nem szeretni téged többé már képtelen

Omlok, fáradok, már er?m a végére jár
Mit sem ér a harc, az ádáz, d?re küzdelem
Rád még új hajnal, fényes ragyogó napja vár
Repülj a széllel messze, nem bánom, engedem?

...

Egy élet ? egy szerelem.
Mi kell ahhoz, hogy igaz legyen?
Vajon örökké éghet az a t?z,
Mely bel?led majd úgyis bolondot ?z?

Egy élet ? egy szerelem.
Adja hát Isten, hogy így legyen!
De lángolhat-e a mindig az a vágy,
Vagy egyszer kih?l, s kivet a hitvesi ágy?

Egy ember ? egy test.
Egy szív ? egy lélek.
Egy végtelen szerelem lehet az élet?
Vagy csupán hullámzó és szeszélyes érzelem?
Mond meg hát, ha tudod, nagy Isten!

De ?, mint mindig, most sem felel.
Csak Ámorra mutat, ki céloz és tüzel.
S az ember már oly esend? és gyenge,
Hogy sorsát tudja jól: vége, vége...

...

Mélabús, csöndes éjszakán,
vágyainknak tiszta szárnyán
pihegek halkan veled
s szívünk együtt dobban talán...

Vén Hold tanúja frigyünknek;
ránézek pajkosan s fölnevetek!
De jó most boldognak lenni...
Ez a pillanat,mit sohasem feledek.

Nem feledem,mert enyém voltál.
Te vagy az,ki hitet adtál!
Hitet,vágyat s jó reményt...
t?lem többet nem is vártál.

Tudtam,lassan vége ennek.
Perceink most gyorsan telnek.
Nehéz ám a búcsúzás,
karjaim most megremegnek.

El kell válnunk-Nem akarom!
Ajkaid már ajkamon.
Véget ért e röpke óra,
de sóhajod mégis idehallom.

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...