Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

A nedves, átizzadt póló
A mellkasodra simult.
Meleg volt, nagyon...
Néztem az elkínzott,
Szép arcot, fájt érted
A szívem, nagyon,
Nagyon...
Tudtam, ennyit nem
Dolgozhat ember, ki
Élni még szeretne egy
Csöppet...
Megindult arcodon a
Forró verejték és egy
Csókkal levettem azt a
Csöppet...
Nem volt sós az íze,
Édes, furamód, mint
Egész magad, párologva,
Elkínozva, bántva, még
Jobban szerettelek,
Jobban akartalak...

Bennem dobolt, hogy
Nem foglak gonosz
Er?k karmaiba tenni,
Nem adlak vissza,
Vigyázok rád és könnyed,
Verejtéked én fogom
Eztán mindig törölni...
A sok, megkönnyebbült
Könnyedet, mit a kegyetlen
Élet után végre kiborít
Bel?led az örök jóság...
Altatlak - gondoltam,
Fürdetlek - gondoltam,
Etetlek - gondoltam,
Csakis együtt halunk meg,
Gondoltam...

Nem kellett neked,
A rosszba visszatértél,
Mint álságos, mazochista
Messiás, kit?l kínját
Számon nem kéri senki,
Mert akarattal tolakszik
A keresztfára menni...
Így elküldtelek és nem fáj.
Nem is fájhat, mert a nincs
Csakis nincset teremhet.
Amim van, el viszont soha,
Soha nem veheted...
Az átforrósodott ing édes
Illatát, a b?röd kedvességét,
Arcod ritkán ?szinte
Mosolyát...

Eltettem a fiókba, mi nincs
Bezárva, csak úgy betolva
Éppen, kihúzni balgaság,
Nem is értem, mit csodálnék
A halott kincseken...
A halott kincsek itt vannak
Velem, nem oszthatók, el
Nem vehet?k, vissza nem
Perelhet?k, mert azon az
Erdei ösvényen bennünket
Összeadott, maga a fiatal,
Sokat szenvedett isten és
Ha miránk gondol és f?leg
Terád, könnyes lesz édes
Arca, mert nem érti, még
? sem tudja, miért
Nem...

...

...cinkosan cikkan a zár,
az ajtó lágyan a zsanérba
simul, nem csap zajt,
semmiképp...
arcomra ragyogás szalad,
betölti a tükröket, az ódon
falakat és méltón adja át
nekem a kínai porcelán...

kezed, arcod, szemed, ajkad,
hatalmas alakod, mind engem
isznak magukba és várják,
mint Krisztus igaz hívei,
a föltámadást - csak kicsit
másként, csöppet másképp...
a felh? szürkéje is ragyog,
mert imádja hogy végre,
egyszer boldog vagyok...

...veled elmegy a fény,
összecsuklik a maradék,
aprócska, foszlány
remény, kihunynak
a csillámló nyalábok,
s a valóság lehajtja
szomorú fejét,
árván...

...

...mint a legjobb fotómat,
Melynek mosolyában kedves
Lényed ragyog, szeretlek, mint
A nyári, esti napsugár ezer színét,
Mely nem éget, csak vigasztal és
A zöldben maradni marasztal...
Szeretlek téged, mert tengernyi
Bajodban a tulipán csokor télen
Sem marad el soha, pezsg?vel
Lepsz meg, mert tudod, kedvelem,
Arcomat simogatva, mellékesen,
Alkalmi, szép csomagban adod
Kezembe, mint egy semmiséget...

Opálos b?rödön a fáradt sugár
Fényt kap és bágyadt ragyogásba
Kezd, ha elnyúlsz az ágyon, hatalmas,
Szép alak, pihensz egy percet, aztán
Követelsz, s bennem gyönyörködve,
Mosollyal ölelsz...
Nem drámai, nem szívszaggató,
T?led mosoly és muzsika a szó.
Tudod, mennyire fontos a könnyed
Feledés egy percre, hisz millió dolgod
Már régen a fejedre n?tt...
F?nix madár vagy, égetnek, nem
Hamvadsz, megrázod magad, s pont
Énértem újra élsz és szép vagy.
Figyelsz a bánatomra, kincseim
Tudod, s tapintatosan azt is, mily
Keservesen menne a dolog, ha te
Nem tartanád kézenfekv?nek, hogy
Ne maradjon üresen a kósza fillér
Helye...
Nem szólsz, csak leteszed, s mert
Megkértél egyszer, én úgy teszek,
Mintha nem vettem volna észre,
Mert neked természetes, de tudod,
Önérzetem túl kényes, adni, igen,
Elfogadnom nehéz volt...
Megtanultam - én: te vagyok, s ami
Kell, azt nem nekem, magadnak adod,
Hogy vidám legyek, hogy ne érjenek el
Szorongó fellegek...


Én tudom, az isten igazságos, s a
Világban, e robotos z?rzavar helyett
Életünk folyását megtaláljuk, mert
Annyira akarsz engem, hogy ordít
A gondolat, ha eszedbe jutna, hogy
Többé nem vagyok - ezt nem szabad!

Puha fészek az álmunk, ahol békénket
Magunk módja szerint találjuk és
Annyit kapunk egymásból, ami nem
Teher, csak öröm, gyönyör?ség és
Ünnepl?be öltöztetett szívvel várlak...

Tulajdonképpen ennyi az egész.
Lesz fiókod és köpenyed, puha.
F?zök neked és a fészek lesz
Kett?nk édes otthona, erkélyen,
A város fölött, majd elmerengve
Nézzük,hogy rohannak mások,
De azt mi már érdemelten,
Végre letettük és csillagszemed
Cinkosan rámnevet....

...