Mélytengeri az élet…

(leoninus)
Súlyos a probléma: tíz méterenként egy bar, -lefelé- a víz nyomása.
Négy kilométeres mélységben, már négyszáz bar a víz nyomása.
Nos, bizony itt kell boldogulni, mert a nyomáson nem lehet változtatni…

Ilyen mélységben is vannak kövek, nézem az ablakon át, vannak-e vésetek?
Ha van, már valaki járt erre, de nem tudom, hogy ez volt-e halála vagy élete sikere…
Én meg az U-boot megyünk lefele, látom is egyre kisebb a halak tömege…

Magányos az utam egy ilyen hátköznapi óceánban, csak lefelé megyek a távolságban.
Ha elfogy a benzinem, vagy defektet kapok, hogy jövők föl, vagy lent maradok és horkolok?
Álmodhatom, hogy ott vagy velem és szeretjük egymást, már nincsen is… csak egymást.
Hülye hangot hallok, kopognak az ablakon… lám, fölismertem óriás polip csőre az koppintón.
Van nálam egy kis szíverősítő, de én nem megyek ki vizes leszek, ő meg nem fér be… épp’ fürdő.

Juj, gyorsan elsuhantam egy nagyobb szikla mellett, mintha lett volna egy lefelé-nyíl véset.
Ha volna külső tükröm, visszanéztem volna, a véset íritál, mintha ott volna…
A marha nagy polip megállt, nem jön lejjebb, mosolyos a pofája, ezzel kísér lejjebb.
Mernék én szeretni itt is, de nincsen, akit, nem vagy velem… ima és az öngyónás, más nincsen.
Eszek-e még főztődből, vagy épp’ nem vagy otthon… ha még egyszer otthon leszek! Ottlakón.

Hetvenhat évesen, már minden lehet… még az is lehet, hogy életvégem egy rövid-akut őrület…
Ha a batiszkáfom meg egyszerre, hirtelen berobban, sose tudom meg, hogy meghaltam… valósan.
Lihegve sóhajtozok ebbe a vaksetétbe, mivel világitani nem tudok, akkut hol töltsem ily’ sötétbe.
Nézek, ki az ablakon, nyomásmérőm meg átkúszott a háromszáznyolcvan báron.
Lehet, hogy utoljára látok az égen csillagot! Mert, ha defektet kapok… gumit, itt ragasztok?

Vizi kuckómban a legyek csak hullanak, lefelé… csoda ez, nincsen oxigénjük, csak hörögnek.
Ó, ha tudhatnám a polip miért mosolygott, ami láthatón gonosz és becsapós volt legott.
Nem tudom lefekhetek-e még, a nyári forró macskakőre, egy kóbor kutya ugathatna… dőre.
Ki tudja, hogy még a szemembe néz-e az élet, kényelmesen eltudom-e fogyasztani estebédet?
Remélek a polip nem settenkedik utánam és nem dobál sziklákkal… de itt nincs gránát, mi mással?

(Senrjon)
Félek a defekttől, így bíz’
Nem megyek tovább, ó, lakótárs!
Négyszáz a bárom!

(tíz szavas
Hátha még élhetek egy picikét,
Ha tudnám… batiszkáf sorsa végét…

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

...

(3 soros-zárttükrös duó)
Bizony, napokon belül belekezd a levélsodró offenzívába,
Ha a tél meg ideér, majd sunyizik egy mélyülő defenzívába…
Bizony, napokon belül belekezd a levélsodró offenzívába.

Erdőn, mezőn és nyílt tereken, mint veszett róka, tékozlóan gyorsan nyargal,
A terek, utcák, kertek leveleit, kupacra kotorja, fanyar humorral…
Erdőn, mezőn és nyílt tereken, mint veszett róka, tékozlóan gyorsan nyargal.
*

(Senrjon)
Nincs mit tenni, ősz ilyen,
Tanúk vagyunk, születésénél…
Tetőt, sorban bont!
*

(15 szavas, 6 sorban)
Sodor kalpagot,
El humort…
Kőszobrot!
Tetőn: rozsdamarta rézkakas,
Ijedten forog, nem ócskavas,
Csöppet sem nyugalmas…
*

(HIAQ)
Lesz itt cudar világ,
Ha majd összeszedi magát.
Tetőt… ólat megbont!
*

(Leoninus duó)
Úgy tűnik, most kezd rögtön edzeni, próbál melóba belelendülni.
Nem hagyja békén az fasor fáit, ha meg törnek, tekernünk kell… fásli.

De, amikor meg majd elmegy, siránkozik, mint egy magányba maradt özvegy.
Azonban őhozzá meg, a hideg lesz kemény, ha-ha… nem lesz kemény legény.

Vecsés, 2022. szeptember 1. – Kustra Ferenc József

...

Üzenek nektek... túlvilágról,
Az avar rothadó aljáról…

Rothadó illat
Száll mezőn, csiklandozva.
Tar cseresznyefa.
*
Többen is össze vagyunk már taposva,
Most ránk lépett egy hízott disznó talpa.

Talp alatti lét
Csökkenti aktivitást.
Lesz majd új élet.
*
Olyan kicsike voltam én,
Szüleimet sajnálom én,
Őket tavaly leverték a dióverő karóval,
Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval.

Diófa lombja
Sárgulva, elbúcsúzik.
Reggel, dér lepi
*
Testvéreim is itt vannak velem valahol,
De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról.

Vérpiros levél
Üde színfolt, múlásban.
Eredményt nem hoz.
*
A révész meg csak átengedett a légen,
Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen.

Tangozó levél,
Szerelmetesen? Mélybe…
Visszaút nincsen.
*
Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba,
Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba.

Elfárad, rőtes
Levél, már aludni tér.
Alá hintázás.
*
Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben,
Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben.

Szomorkás múlás,
Felhők alatt, terjedőn.
Álom, táncot rop.
*
Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat,
Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat.

Vándormadarak
Sehol laknak. Utazók.
Ahol idő jobb.
*
A szél kacskaringósan szaladgál felettünk,
És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk.

Krizantém csokrok,
Még élnek, virágoznak.
Elmúló világ.
*
Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül,
Életelőadásnak vége, függöny belendül.

Aranyszín levél,
Keveredik fonnyadttal.
Közös elmúlás.
*
Felettünk szomorúan táncol egy fűz,
Álmokat belőle, szél messzire űz…

Álmok elúsznak,
Természet, aludni megy.
Élet is lejár…
*
Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül,
De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül.

Holtaknak hangját
Hordja a megvadult szél.
Reggel, ködpára.

Vecsés, 2015. november 3. - Kustra Ferenc József- íródott: versben és eredeti Basho féle haikuban…

...

A halottaink… ismeretlen ismerős?

Vajon élek, mint ki, mindent feladott már?
Vagy, mint ki nem tudja, a halál erre jár?
Úgy élek én, mint ki, őt nagy szívvel várja?
Nem hiszem! Életnek ő nem ajándéka!

De nála van és ő borítja életre fekete leplet,
Van, ki addig sem találta életében ha, fényt keresett.

Az életben ne hagy nyomot, de kiléptet abból,
Nem lehet kilépni az állandó árnyékából.
Nem lehet menekülni kígyós pillantásától.

De jöhet, ha ideér, nincs tovább csak egy utazás,
Mint, egy régi ismerős. Akinek lesz megbocsátás?
És egy fázós hajnalon tiedé lesz a megnyugvás.

Biztosan tudom, a halál egy nagy kárörvendő,
Mert, ő aztán tudja, nem lesz munkanélküli ő…
Munkáját ellátja, nem rúgják ki, ő nagymenő.
*
Aratás folyvást.
Nem vár augusztusra!
Csak jön és kaszál.
*
Van, hogy mellévág,
Újra suhint… korrigál.
Munkát szereti.
*
Fölényeskedik…
Gyengül, kire szemet vet.
Út vége: gödör.
*
Ti régi őseink, ó, ti öregek,
Emlékszik rátok a család, a gyerek!
Voltak veletek oly' szép nyarak,
Nagy téli havak is akadtak.

Ó, ti régi öregek, ti hiányzó őseink,
A régen-múlt időktől Ti.… a mi nagy titkaink.
Sokat szenvedhettetek, majd jött a halál,
És ha az idő lejárt… ő csak jön…kaszál.

Ti valamiben biztos, hogy hittetek,
Nekünk olyan sokat teremtettetek.
Hogy mi legyünk, Ti, ezért is éltetek.
*
Szeretteimet
Is elérte suhintás.
Kispadon sírás.
*
Ülök a kispadon, nézem a gyertya, lanyhuló lángját,
Magamban felsorolom, cudar életem minden mocskát…
Fázok! Érzem ősznek erősödő, hűvös hozadékát...

Ők odaát, vajh’ boldogok-e?
Rám, néha vajon, gondolnak-e?
Szeretem őket... ők érzik-e?

Most hazamegyek, és nem félek,
Bízok, hogy jövőre még élek.
Akkor megint kijövök, hozok szép koszorút,
Amivel kifejezem a bennem élő bút…

Vecsés, 2015. november 7. – Kustra Ferenc József- íródott: Versben és senrjúban…

...

A sírhelyek közötti "vég", jelképezi az örök végtelent.
Fölnézek, látom a kék ég idézve-jelzi, örök tértelent.
Az idén lassabban jön a tél, békességet hagy és dértelent.

Holt remény kereng,
Csillagok, világítnak…
Holdsarló csak néz.

Ülök csak a már rozzant, szálkás, öreg kis padon,
Sóhajtozok, hüppögők, de bizony, itt nincs pardon…
Tiszta lélekkel nézek közeli-távoli múltba,
Visszanézve, szeretettel gondolok az elmúltra

Sok kis láng csak ég,
Halottaimnak ez jó.
Avarban, csend van.

Temetői sírokon, mécsesek és gyertyák égnek,
Pattanó szikrákból előjönnek, mind az emlékek.
Egy-két könnycsepp folyvást, csak- folyik le az arcomon,
Öregszem, így lelkem is velem van, de haldoklón.

Elbeszélgetünk,
A kedves őseimmel.
Múltidézések...

Szépen letisztítom a márvány síremléket,
Koszorúkkal, virágokkal hagyok emléket…
Közben én folyvást csak beszélek hozzájuk,
S míg éltek… vendégségbe mentem hozzájuk…

Megyek, már odébb,
Többi kedvesem is vár.
Beszélek velük.

Elnéztem a sok magányos sírokat
Mindenhol avar borítja azokat,
De ezeket már senki nem tisztítja,
Tán’ mindenkinek, már sír az otthona?

Hiába szólok…
Nagyon emlékezek rád…
Szinte velem vagy…

Névtelen gyertyafüstök szállnak ferdén, fent az égen,
Nem sárgán és nem fénylőn, mint messzi hegymeredélyen.
A napfény rávetül és megcsillan egy síremléken,
Szomorúság megmarad gyászolók sírós szívében.

Jól körbejártam,
Emlékeket átéltem.
Jövőre… jövök.

A szemhéjam alja nedvesedik, mély magam-csendbe zuhanok,
A közeledben vagyok, de felőled hangot, semmit sem hallok…
Letört, megfáradt faágakat és aszottan lehullott leveleket,
Látok, oly' sokat, amik befedik a sok-sok halottas kerevetet.

Vecsés, 2014. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban…

...

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.

Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…

Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.

Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…

Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.

Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...

Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József

...