Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…

Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…

Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.

Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…

Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…

Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.

A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.

Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.

Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.

A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…

Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,

Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában

Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjúban…

Itt van az ősz, lehull a falevél
A temetőben zizzenve zenél.
Érezni még benne a nyári éjt
De ősz már kergeti a meleg szélt.

Hallom a zenét,
Szél arcomat simítja.
Jó és élvezem.

Sírt is simogat,
Kedveskedik ősökkel.
Szép gesztus tőle.

Nem csak én hallom ezt a szép szél-zenét,
Másoknak is melengeti a szívét.
Az ősz az jelenti, hogy már vége a nyárnak,
Jövünk szeretteinkhez, mert ők biztos várnak.

Nyár-tél keverék
Az ősz, Halottak napja.
Ősszel jőni kell.

Voltam nyáron is
Itt, a szeretet hozott…
Emlékápolás.

Tavasz, a nyár, az ősz és tél folyvást bennem él,
Mint ahogy az őseinkhez folyvást jőni kél.
Koszorút hagyunk és meggyújtunk sok kis mécsest
itt hagyjuk e szeretetlángot eme fényest.

Ősszel eljönnek
Gereblyéznek, sírt ápol.
Ide szív hozza!

Nyár még bennem él,
Régi emlékről mesél.
Lélekemelő.

Kedveskéim, jó volt, hogy voltam a közeletekben,
Közben szél zizegtette leveleket a fövenyen…
Szívemben az örök szeretetek zenél,
A gyenge fuvallat emlékeket mesél…

Vecsés, 2014. szeptember 8. - Kustra Ferenc József

...

Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!

Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…

Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…

Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban

Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…

Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…

Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.

...

Kora reggel van, már pirkadgat a természet, ébredővé teszi a lelkeket!
Felhőtlen az ég, egyre messzebb látni, nem fáradtság így ezt csak ki kell próbálni…

Már reggeli elött, enni készen vagyok, Nap csüng a park fölött… csodálkozok!
Érdekes, ahogy csüng a felhőtlen semmiben, szembe megy estve elejbében.

Már az ősz is itt csüng, a napsütésről látni, levelek is kezdenek már hullani.
A parkban a fű már nem-nagyon látszik, bőven két hónap és márt avarrá is válik…

Egész nap jó meleg volt,
Kóbor kutyák vizet kerestek…
Tarolt a meleg…

Estve felé, valamelyest csendesülő hő, mi jó, mert éjjel annyira nem kell ő...
A Nap lelép, mint rab a börtönből, máshol hinti a hőségét, mint liszt a pékségét…

Sötét lesz,
Égbolt világít!
Hold-ezüst.

A Hold ezüstje a Nap helyén csüng, mint egy tüll függöny, mint egy jó hírt hozó -gyors- sürgöny…
Segítsége sok milliónyi csillag és ha ember nézi, érzi mily’... égi remény…
Éjjeli eget nézni az idő, kellemes, gondolatok többsége hosszan csüngő…

Vecsés, 2023. szeptember 7. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában és a közeledő ősz ügyében.

...

Manapság meg kicsit hőgutásan melegebb is van…

Dőlnek a reggeli, éji, esti hőmérsékletek,
Én a régi szebb-jobb régi-időre emlékezek!
*
Kutya kemény a nyarunk, ebben sétálni, izzadástól…mindig elakadunk…
Direkte és módszeresen letaglóz a vad hőség, bár nem vagyunk ellenség.
Parasztok jól nekifeszülnek, már nem a kaszának, de a gépi ármádiának…
Kóborolok a határban, csak céltalan, az aratásra való meleg évszakban.

Izzadok, mint az ekét húzó ló, meg a gazdája, eme hőség… nem való.
Sok éve már, hogy ilyen napsütés volt tartósan, hőség meg akkurátusan.
Akkoriban még gyermek voltam, voltak ilyen jó meleg nyarak, én meg nagypapáztam.
Ő nyolcévesen már elvitt az aratásra, majd cséplésre, nem volt ok kacagásra!

Fölengedett a cséplőgépre, hogy egy vasvillával, a gépet etessem… nyárral.
Utána még három évig mentünk együtt, de utána kényszer TSZ. -i tagok lettünk…
Az egész nap meleget bírtam, de sokat ittam, munkát bírtam, gépbe nem buktam.
Micsoda napsütéses nyarak voltak... emberek nem készültek, hogy elalélnak…

Most már harmadik hete, kidühöngi magát a meleg… forr emberek agyveleje…
Manapság aztán láttam vibrál a rónaság, bizony -írtam- régiség… nem ócskaság.
A városiak, pihegnek, mint éhes kiscica, ráadásul melegít az anyja.
Gyerekek, felnőttek, versengenek szökőkutakban… Kinek nincs hely, fekszik árnyékban.

Nap csak fentről néz, látni, nem gyengül, közben leveleken látni, szél kicsit sem rezdül.
Kombájnok egész nap nagy rendeket vágnak, már nincsenek marokszedők… járnak szájak.
Szél eme hőségben suhant egyet, jól beletúr az utak oly' homokos porába.
Vibráló város, hőség nő… kinek a fején semmi és nem is iszik: elveszejtő!

Több hete, erre divat, hogy harminchat, negyven között van… a hőség akkurátusan.
Mindenki várja égi-alkonyi fátylat, várja öket a hűsebb, sötétebb szoba…
*
Ah!
Idő
Micsoda…
Ez ritkaság.
Hővel küzdjél meg!
*
Hőguta!
Azonnal igyál!
Ez nem vicc…
*
Fejedet takard,
Mert agyad, szinte felforr!
Óránként igyál…
*
Nagypapa kalapját,
Keresd elő, nem szégyen! Most!
Még igy is árnyékba…
*
Vedd komolyan hőséget!
Nézd állatokat, mind árnyékban.
Old meg valahogy!
*
Ne akard, hogy ennyi legyen,
Orvos nem tudni… tud elégségesen?

Vecsés, 2024. július 16. - íródott: Sándor Gyula: ’Az aratás’ c. verse, {2006. 01. 13.} mint témaötlet alapján és még részben önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

...

Ötszáz évvel később vagyunk…

Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.

Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.

Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.

Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?

Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!

Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről

...