E Földi csuhában, meztelen lélek vén,
esdekl? remény él, fényedben ébredvén.
Álomból valóság, gyógyító orvosság,
könnycseppé válik, ha elj? a boldogság.
Mosollyal szemedb?l, ajkadra sós íze,
szívsóhaj, led?lt fal, legbels? énedben.

Tündérdal, angyalhaj, rózsaszínálomképp,
Cupido nyilától, jöv?det tárod szét.
Szepl?tlen sz?zies ártatlan foltosság,
kívánva áldott hit, átható forróság.
Csókoddal csillapítsd, szereleméhségét,
? a tanú, hisz akarod, s lehulló csillaglét.

Az évek szép pillangók, így együtt elrepkednek,
a léleknek édenkép, több mint szó: SZE(R)ETLEK!
Eggyé vált lelkeknek, a halál csak porkoláb,
az igaz szerelem örök, ha ittlétük nincs tovább.
Vérvörös krizantém virággal kezünkben,
itt, s túlvilágon, szerelem lelkünkben.

...

Szíven széttörték nem is 1x, de leszarom mert nem kell h tetszek
Megvagyok én egyedül,nem kell h hozzám fordulj keser?n
Szobám 4 fala enyhíti bánatom ,mert te nem vagy mellettem így megöl a fájdalom
Régi képeket nézvén könny csordul szememb?l, és kihullák darabjai kezemb?l
Most már értem mi volt a lényeg, h szét törd szívem aztán lelépjek
Játszottál velem mint 1 rongy bábúval,majd szét szabdaltál szívednek keser? bújával
Én le léptem nem kérek többet, csak h szemedb?l én el ne t?njek
Szeretném ott látni szemedben bánatát, h nem vagyok veled te is meg bánhatnád
Emlékszem régebben mindig hozzád bújhattam,de most nincs ki enyhítse fájdalmam

...

Csendes, h?vös hajnal.
A nap is még megpihen,
mégis friss fény nyargal
egy sebb?l gyógyult szíven.

Egy van csak mi bántja,
lelkem tanácstalan,
hisz szerelemnek búzaszála
gyakran kalásztalan.

Vessek hát-e mégis búzát,
ha az árpa magot hoz?
Imádjam-e Fortunát,
bár így h?tlen magamhoz?

Égessek el magvakat,
mit elmém megterem?
Hintsek inkább álmokat
nemes szívemen?

Már hiába rágódsz
bolond ember hidd el,
szíved rejtekében
már zsenge hajtás zöldell.

S hogy érik-e majd nyárra?
Tudja Aphrodité...
Tán balga lelked vágya,
de földed, szíved már az övé.

...

. . .
Fájva szeretni, legf?bb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisb?l a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz k?korsókat
Cipel szegény vágy bús, remeg? vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal...

...

H?séges kis társ vagy,
te négylábú teremtés.
Világos rövid sz?röd takarja
tested bársonyként.
Az okos nézéseddel
elárulod kivánságod,
farkcsóválásod
mutatja boldogságod.

Bár láttam szomorúságod
a gazdira várva,
ha nyílik az ajtó
örvendessz ugrálva.
Simogatás,kényeztetés
jól esne újra és újra
és ha nem kapod meg
játszod a sért?döttet
az ágy alá bújva.

...

Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
s visszarévedsz múltra, tetteidre,
a nap, melyen el?ször megláttál,
legyen csillogó arannyal hintve.

Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
s elszállt napjaidat sorra veszed,
emelkedjen fároszként közülük
a nap, hogy el?ször fogtam kezed.

Forró ölelésekbe foglaltam
mint gyöngyöt záró kagylót szerelmem.
Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
emlékezz rájuk! Megérdemeltem,

hisz odaadást, h?séget kapni
csak az képes, ki maga is szeret.
Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
tudni fogod: így más nem szeretett!

Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
s élted lapjai szertemállanak,
tán nem leszek, hogy szorítsam kezed,
megsimogatva roskadt válladat...

Nehéz teher a szív! S mennyi öröm,
ha ketten hordták végig az úton!
Ha ?sz, öreg leszel egykor szívem,
halálod megkönny?l ett?l, tudom.

Kísértés, gond százszor környékezett,
de összeláncolódtunk mi híven...
Emlékezz hát a végs? percekig,
reám, ha ?sz, öreg leszel szívem!

...