E magányos és árnyas völgyben
a hímszarvas a zuhatag
szavára b?g és a patak
tükrét nézi mind tetszelg?bben.

S e forrás felett minden este
kristálylakának egy najád
tárja ki fényes ajtaját
és éneket mond, messze zengve;

csend alszik alján a szilfáknak
homályosan és h?vösen,
míg fent szerelmes dühösen
tépi a szél a lombos ágat.

Itt tanul és gyakorol Ámor
Vénusz oltárai körül,
idáig el sosem kerül
zajos halandó a világból.

Kérlek Corine, csak gyere szépen,
e zöld sz?nyeg lesz fekhelyünk,
vagy hogy még jobb helyen legyünk,
így ni, itt egy szikla tövében.

Óh, nyújtsd a kebled, szívnom is hadd
mély illatod, oh mennyi kéj,
minden érzékem elalél
tavában ivor karjaidnak.

A szélnek ott fenn nincs nyugalma,
de füle sincs és szeme sem,
neki örökös rejtelem,
amit mi ketten mívelünk ma.

...

Én egymagamban, ? mással; keményen
én kín között, ? lágy párnák felett.
Nekem sziszegve csalánban kell égnem,
? meztelenül kar közt hentereg.
Jaj, más becézi, melegíti meg
s ? t?ri gyöngén, hogy fert?zni merjék
e vérlázító viszonnyal szerelmét -
mert azt nem Isten, csak ember kötötte.
Szent törvény, tisztel?d én hogy lehetnék?
Engem büntetsz, bár ?t lököd b?nökbe!

...

Kis patak lábamnál folydogál
csobogó teste néha ásít
micsoda tündökl? délután
ragyog fejünk fölött a nap
a boldogság aranyalmái beragyognak miknket

szép vagy kedvesem mint az édeni kertben
a gyümölcsök boldog mosolygása
és amíg kertünkben égi vendégek
vernek csillogó sátrat
hajadnak ékes sátorából
a szerelem aranyalmái
hullnak izgatott ölembe.

...

Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
medd? harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.

Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útrakelnek
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
eped?, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk id?tlen álmait.

...