Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
medd? harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.

Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útrakelnek
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
eped?, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk id?tlen álmait.

...

Minden reggel az ajkadhoz ér már,
s szemed, ha nyitod, leborulok én.
De most messze vagy t?lem.
Nagyon hiányzol.
Nem vigasztal semmi költemény.

Minden reggelnek bársonyos fövenyén
gyönyör? ékírás lábadnak nyoma,
minden holnap emlékké kövül,
s bárhol is vagy,
te maradsz életem otthona.

...

A fegyverek és a rózsák harca,
Nem vezethet semmi jóra,
Mind a kett? fájdalmak okozója...
A rózsa kedvesed jelképe,
Kinek csalfaságot látsz a szemébe,
A fegyver ellenséged jelképe,
Kinek csak gy?löletet látsz a szemébe,
Mind a kett? fájdalmat okozhat,
S elhozhatja neked a halálodat,
A rózsa szíven szúrhat,
Mert szerelmed megcsalt,
S lehet, hogy majd nem találsz vigaszt...
A fegyver szíven találhat,
Hisz ellenséged meghúzhatja a ravaszt,
S ha mélyponton eltalál s elvérzel,
Ezért is megtalálhat a végzet!!!!

...

Jobb így: vágyam ereje lanyhul,
nem bíztat már üres remény,
e világon, s kívül körén,
törvény-vonta határokon túl
édenre már nem vágyom én.
A gyönyörért lelkem ma kínban
nem ég: az ideál halott,
mely egykor b?völt s bíztatott,
s kinek tiszteletére írtam
elégiát, egy tucatot.
Az ábránd már hiába bájol:
lelkem keser? és sötét,
mint álom után, mely kisért,
s mint ünnepi mise után, hol
sok az üres, hiú beszéd.

...