Harlem éjszakáját
köréd göngyölhetem,
neonfényeib?l fejéked fonhatom,
a Lenox Avenue buszainak,
taxijainak, földalattijának
zsivaját szerelmes dalba kottázhatom.
Átveszem Harlem szívverését,
megverem a dobot,
lemezre játszom át - kerengjen!
Éjt s hajnalt - ezt a muzsikát
hallgatva - táncolj velem át,
Harlemnak barna lánya, én szerelmem!

...

Mond csak,
szebb volt-e Vénusz egykor
tenálad,
mikor fodor hullámokon
ívjáratos kagylóba lengett,
s a ráncoló víz
a part felé sodorta?

Vagy szebb-e Botticelli álma,
mint az enyém,
s azok a festett rózsabimbók,
amikkel megdobálta szíve hölgyét,
különbek-e,
mint a szavak, miket elédbe fújok,
hogy eltakarjanak a ködl?
ezüst csillámló fátyolába.

Libegve
állasz el?ttem
a hullámos, kék leveg?ben,
fényes szelek övével,
tiporva a ver?fényt,
és a habok, mik megel?znek,
lágyan red?zik és zilálják
lenn a fövenyt a lábaidnál.

...

Lábad nyomát is
csókoltam hajdan,
metronóm voltál
mindegyik dalban.

Minden énekben
virág és nyárfa,
porba hullt szívem
diderg? ága.

Veszett kis vércsém,
húsomba kaptál,
hajdan, te t?lem,
hajh, mit akartál?

Velem volt mindig
játszani kedved,
vad ágyékomtól
izzott szerelmed.

Forró szelekt?l
forrott a vérünk,
egymás testében
lelkében éltünk.

Újból hogy látlak,
égiek titka,
csillagaimban
meg voltál írva.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

Kacagni szeretnék... az egész lelkemb?l,
Nem ugy mint most, kinosan, szomorun...
Nem ugy, hogy verg?djön alatta az ajkam,
És fájjon a szivem, - nem ugy, nem ugy...

Csak szépen, hogy az arcom is kiviruljon,
És piros legyen, mint egy feslett rózsa...
És biboros lángban égjen a szemem,
Mint napbearanyozta esti alkonyóra.

Hogy nem lássák meg titkos verg?désem,
S csak én tudjam, hogy fáj a kacagás...
Csak én tudjam, hogy hiába volt minden,
Botor remény, bús lányos álmodás.

Csak én tudjam, hogy lázban ég a rózsa,
S a láztól csillog ugy a két szemem...
- Csak én titkoljam még magam el?tt is,
Hogy azt a h?tlent mindig szeretem...

1914

...

Lehajolt hozzám
az Éjszaka
és átölelt, mint hajdan
az ifjúság,
miel?tt
csontig lecsupaszított,
véremben megfürösztött,
hajamat kitépte,
majd kövek közé rakva
ízzé-porrá zúzott,
hogy éleszt?f? se
rakhasson össze többet
olyanná, amilyen voltam.

Jaj, te voltál az
az Éjszaka,
jaj, te voltál az az
Éjszaka,
aki lehajolt hozzám
és átölelt.

...