Hétköznapi pszichológia - Messze vagy de, most megvallom, amit érzek irántad?

A szerelemet vallani, végzetes vallomást,
Jól elmondani, hogy éppen ez van? és semmi mást...
A szerelem az, ami át tudja törni a határokat,
És ha szerető pár összefog, áthág nagy akadályokat.

A szerelem öl, butít, mondják, nyomorba dönt, megbocsát
De folyvást bocsátja magából, a ragyogó fénysugárt.
A szerelem elszigetelt sziget, életóceán közepén,
Csak ez a fénylő, lánglobogás haladjon? párocskát követvén.

A szerelem, álom és csoda, két ember ékessége?
A szerelem, lélek színek választéka, a szív kincse?
A szerelem, élet körénk fonódó, betakaró burka?
A szerelem, a termékenység völgye, termékenység szikla?
A szerelem, mellkason taposó vágy, édeskés veszedelem?
A szerelem, sárba taposó, vagy égbeemelő érzelem?

Van, élet állomás és mindegy, ha üres, fő, hogy meleg?
Szerelemes pár, ha összebújik, akkor nem didereg.

Vecsés, 2015. február 1. ? Kustra Ferenc József

...

Pöfékelve dolgozik a vén gőzmozdony, hegynek felfelé,
Lefele meg… még jobban dolgozik, a vonatot fékezé…

Útközben látni, mesébe illőn szép, mini-zuhatagot,
A sín-kanyar árkában meg látni, sok-sok kőhordalékot.
Kirándulókkal van tele a vonat,
Kik nagyon élvezik a látottakat.

Itt-ott vadat is vélnek előbukkanni,
De azt senkinek nem sikerül még látni.
Van itt bokros táj, meg olyan ligetes is,
Néha jön egy szélroham… fergeteges is.

Vonat kirándulás, az, az élvezetek elsője,
És az öreg gőzős a régi szerelvény elsője!
Öreg már a vonat, öreg-vén már a személyzet is,
A masiniszta fiatal, neki kell még látni is!

Alföldön „megtankol” a mozdony, vesz fel jó sok vizet és szenet,
Kalauz régi kocsikban invitál utazó közönséget.
Útközben nincs lehetőség „tankolni” pedig a gőz hegymenetben, nagyon fogy,
Lefelé, nem kell annyi gőz, akkor inkább a sok-sok fékpofa, mi igen fogy!

Hegyi kirándulás öreg vasúton, felsőfokú élményt ad,
Végül ki sem akarnak már szállni, mindenki üléshez ragad.
Fönt, egy kis „teraszon” van a hegyi kis-vonat végállomása,
Ott fordul meg és vár a visszaútra, a késő délutánra.
Addig az öreg mozdony, csak pihenget és csendesen pöföget,
De a tűztért etetik, fenntartja a víz miatt a meleget.

Nyárnak a napmelegében, természetet járni olyan fölséges,
Apraja-nagyja mikor visszaér, jelzi, mára ez elégséges.
Kipirulva, kifáradva, boldogan elfoglalják a helyüket,
Mindenhol csak szuszognak, mindenhol fogadkoznak ismétléseket!

Vecsés, 2017. május 1. – Kustra Ferenc József

...

Eredeti stílusú Basho féle tankában…

Új, fehér színek.
Piszkos-fehér, hófehér.
Változatosság.
Télapó a barátom
Az arcát én nem látom.
*
Hideg szél röpít
Fagyos szélkarikákat.
Láthatatlanok.
Azt a szakáll takarja,
Őt egy jó nagy szán hozza.
*
Égbolt kékruhája,
Szívsajdítóan hideg.
Táj csak didereg.
Nagy puttony ott van nála
Nehéz, már fáj a háta,
*
Ég, kéken hideg.
Fagyos láng, nagyon lobog.
Varázslat, hideg.
Ő szívesen cipeli.
Várják, örömét leli.
*
Jő a zord hideg,
Időjárást korrigál.
Egyujjas kesztyű.
Szétossza ajándékot,
Átadja a virgácsot.
*
Örökzöld fenyő,
Ágán jégcsapot növeszt.
Zöldes, áttetsző.
Mit ki meg nem érdemel
Elteszi jó emlékkel.
*
Hideg éjjelen,
Szép holdvilág, rémmese.
Színlelő holdfény.
Ha végzett indul tovább.
Várják öt hova-tovább.
*
Szánkó lefelé
Siklik, veszettül gyorsul.
Egy fa áll útban.
Egy évben csak egyszer jön
És ez mindig nagy öröm.

Vecsés, 2015. december 5. - Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia…

Ki a múlttal nem törődik, így az nem vágyja igazán a jövőt,
Az nem érdemli az óhajtott jövőt, az igazán, lassan kellőt!
Ki a múlttal nem törődik, így az nem vágyja igazán a jövőt…
*
A múlt emléke őriz, ha rátalálsz,
S jövő virágzik abból, mit ápolunk.
Gyökérből él a lomb, ha ágakat hoz,
A múlt emléke őriz, ha rátalálsz.
A tegnap súlyát, aki semmibe vesz,
Az elhagyott jövőtől mit remélünk?
A múlt emléke őriz, ha rátalálsz,
S jövő virágzik abból, mit ápolunk.

Vecsés, 2024. október 29.- Siófok, 2025. szeptember 23. Kustra Ferenc József- írtam: egy versszakos 3 soros, zárttükrösben. Kétszerzőssé vált, Gránicz Éva szerző-, és poétatársam triolettjével.

...

…az élet vonatán…

Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.

A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…

Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…

Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.

Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.

Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!

Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.

Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…

Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…

Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…

Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…

Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!

Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…

Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.

...

…az élet tengerén…

Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…

Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?

Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…

Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?

Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…

Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…

Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!

Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.

Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…

Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…

Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.

Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!

A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…

Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…

Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?

Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…

Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?

Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

...