Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyez? vagyok
S el?ttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget,
Szelíd kárpitját a nagy égnek.
Vidám legények
Jönnek dalolva
Sötét utcáknak mélyir?l.
Gondolkozom: kir?l, mir?l,
Mikor, mindegy.
Valaki, valaki most emleget...
Merre megyek,
Van-e út az utca-mélyt?l
Föl a hasogatott égnek?
Még sokáig kisér az ének
S én botorkálok tovább,
Keresem, aki emleget,
Keresem lelkemben azt,
Akiért érdemes volna
Így élni búsan és loholva
Sötét utcákról nézve az eget.
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szán,
Valaki szánja
Azt, ki Páris sötét utcáira
Dobva nézi, kivánja
Az eget
S akit megríkat az az ének,
Melyet dalolnak
Éjszakában vidáman vesz?
Rongyos, de társas legények.
Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyez? vagyok
S el?ttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget.

...

Éjfélkor az ágya körül
Feslenének mese-arany-virágok
S ?riznék szép királyfiak,
Paplanát se érintenék:
Ilyen volna a lyányod.

Lábig bókolnák cédrusok,
Liheg?en ?zné száz anya-átok,
Finom, sz?z teste illatát
Itt hagyná századévekig:
Végzet volna a lyányod.

Szívenütne minden legényt,
Vágyba vinné, aki sohase vágyott,
Ezer csók egy lehelete,
Látása termékenyités:
Asszony volna a lyányod.

Földben és szívben minden ér
Sisteregne, mint forró pokol-árok.
Megfehérednék a világ,
Ha fehér b?re ráragyog
És kacagna a lyányod.

De ha meghalnék b?nömért,
Fölgyújtanám egy éjjel a világot:
Hunyt szemmel gondolnék reád,
Átfogná két veszett karom
S megölelném a lyányod.

...

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

...

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
?zz el magadtól, vagy én ?zlek el.

...

Ti, élet balzsamát lehell? leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ?k csak külön kérkednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
"Te vagy a remekkép, ?k pedig a skízek,"
Léda gyermekinek h?ljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ?k Helenáért vesz?dtek Trójánál;
Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha t?lem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami ?benne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet b? keze
Minden kellemeket ?reá hímeze:
Mégis íly f?mívben ez egy nagy csonkúlás,
Hogy ?véle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltör?lj azonnal?
Hová tészed akkor íly dics? mívedet,
Amilyent még semmi f?ld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
S?t, ha majd a halál engem valahára
Kebeledb?l ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

...

Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
Lillát s bels? nyugalmamat.

Ha látom ?tet, felhev?lnek
Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt d?lnek
Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
Tekintetére reszketek.

Err?l bátorít, arról ijjeszt
A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjét?l
Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jét?l,
Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
Hogy szívem ki nem önthetem!
T?led reménylek, t?led félek:
Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
Mék az a boldog valaki?
S fel?lem mit fuvalt mellyedre?
Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj er?t szívemnek,
Ah, gyengén szólj sorsom fel?l:
Mert akármit végzesz fejemnek,
A kín vagy az öröm megöl.

...