Szívemet miért is úralja szomorúság?
Pedig mennyi öröm van és mennyi vidámság!
Lelkemet miért gyötri nyugtalanság?
Pedig elérhet? lehetne a boldogság!

Szavak,mit nem mondhatunk el senkinek!
Érzések,mégis mire használjuk ?ket?
Csak gyötör a vágy,mély sebet ejtenek.
Hol van az az út,mely a boldogsághoz vezet?

Pedig tudod,hogy annyi szép érzés van benned.
Hiába tudod,mégsem kell senkinek!
De mégis hogy van ez,egyik ember boldog,a másik miért nem?
Nem irigykedem,csak fáj nagyon belül ez nekem.

Emlékszem,egyszer nagyon boldog volt az életem.
Rövid id?re ugyan,de nem cseréltem volna senkivel.
Vége lett hamar,mert akkor is csak én szerettem.
Az a másik csak játszott az érzéseimmel.

Mindig csak csalódni,nem értem,mi a jó ebben?
Miért kell másokat becsapni,hová tünt el a becsület?
Annyira fájdalmas ez a hatalmas csend.
Gyógyítsd meg kérlek a fájó szívemet!

Nem kell,hogy szólj,jó ez a csend.
Szavak helyett,szemeid beszéljenek!
Kérhetsz bármit,én mindent megtennék érted!
De karoddal ölelj,érezzem,hogy szeretsz!

...

?szbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél
Mikor már a szív h?lni készül, már szeretni nem is remél
Akkor jöttél te a messzi semmib?l, észre sem vettelek
Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek

Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom
Hisz sosem lehetsz enyém, b?n szeretni téged, ezt jól tudom
Harcolt a józan ész, de az érzés oly er?s, könyörtelen
Átgázolt, mint vadul tomboló vihar szívemen, lelkemen

Más úton járok én, a tiéd egészen máshova vezet
Nincs er?, mely elmoshatná a köztünk feszül? éveket
Nem lehetsz soha enyém, másé vagy te, az Isten embere
Én is szavamat adtam egykor, feloldhatatlan esküre

Csalóka délibáb, ostoba, ábránd, de mégis jó nagyon
Rád gondolni minden este, s veled ébredni minden hajnalon
Ki is vagy te nékem? ? éltet? napom, ?rz?m és támaszom?
Koldulva lesem a viszonzást mosolytól ég? arcodon

De langyos ?sz után, majd jön a zord hideg, beköszönt a tél
Mint könny? levelet, úgy sodor t?lem majd messzire a szél
A hulló hó gyász fehér leple mindent, de mindent eltemet
Marad szívem jegesre fagyva, nekem már repülni nem lehet

...

A mai napnak vége,
sétára indulok.

Hát útközben egy szépleány
épp arra jön gyalog.

Fehér kezénél fogva
erd?be vittem ott.

S az erd?ben a szépleány
keservesen zokog.

"Mi lelt, mi lelt te szépleány.
hogy könnyed hullatod?"

"Sz?zességemért sírok,
mert te most meglopopod."

Nem vagyok én gazember,
hát menni hagytam ott,

fehér kezénél fogva
kivezettem legott.

Hát kint az erd?szélen
a szépleány dalba fog.

"Mi lelt, mi lelt, te szépleány,
hogy így harsog dalod?"

"Nevetem a nagy melákot,
ki csóktalan hagyott."

"Hát menjünk vissza szépleány,
száz tallért is adok."

"Nem százért, ezerért se
leszek már én rabod.

Kezed között volt a madárka,
elszökni mért hagyod?

Kezed közt volt a szépleány,
csókoltad volna ott."

...

Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

A fegyverek és a rózsák harca,
Nem vezethet semmi jóra,
Mind a kett? fájdalmak okozója...
A rózsa kedvesed jelképe,
Kinek csalfaságot látsz a szemébe,
A fegyver ellenséged jelképe,
Kinek csak gy?löletet látsz a szemébe,
Mind a kett? fájdalmat okozhat,
S elhozhatja neked a halálodat,
A rózsa szíven szúrhat,
Mert szerelmed megcsalt,
S lehet, hogy majd nem találsz vigaszt...
A fegyver szíven találhat,
Hisz ellenséged meghúzhatja a ravaszt,
S ha mélyponton eltalál s elvérzel,
Ezért is megtalálhat a végzet!!!!

...