Ne félj attól ha nem fogom a kezed
Belülröl a szívemmel érintelek.
Ne félj,ha jön az éj a sötétség
a holnap napsugarai minket ébresztenek.

Ne félj attól ha nem mondom ki...
a lelkemmel a lelked szeretem.
Ne félj hogy nem találsz rám
a hozzád vezet? utat én is keresem.

Ne félj attól ha messze vagyok töled
a távolság semmit nem jelent.
Ne félj attól hogy egyedül maradsz
er?s,tiszta szerelem az vagy te nekem.

...

Ringass karodban, mint gyermekedet,
hisz azzá válok, ha ölelsz, nyomban!
Elfészkel?döm óvó karodban,
szoríts magadhoz, félts, hogy féltselek!

Úgy kapcsolt össze minket véletlen,
f?höz virágot, ételhez a sót.
Minek bizonygatni nyilvánvalót?
Halálodon túl én sem létezem...

Szeretlek. Ringass, mint hajót a víz,
párát tavaszi szell? tó felett.
Hozzád simulva átdobban a szív,

és felgerjedt, csúcsosult élvezet,
hogy ajkad csókra csupán engem hív,
s szemed tükre elemi szeretet...

...

Szívemet miért is úralja szomorúság?
Pedig mennyi öröm van és mennyi vidámság!
Lelkemet miért gyötri nyugtalanság?
Pedig elérhet? lehetne a boldogság!

Szavak,mit nem mondhatunk el senkinek!
Érzések,mégis mire használjuk ?ket?
Csak gyötör a vágy,mély sebet ejtenek.
Hol van az az út,mely a boldogsághoz vezet?

Pedig tudod,hogy annyi szép érzés van benned.
Hiába tudod,mégsem kell senkinek!
De mégis hogy van ez,egyik ember boldog,a másik miért nem?
Nem irigykedem,csak fáj nagyon belül ez nekem.

Emlékszem,egyszer nagyon boldog volt az életem.
Rövid id?re ugyan,de nem cseréltem volna senkivel.
Vége lett hamar,mert akkor is csak én szerettem.
Az a másik csak játszott az érzéseimmel.

Mindig csak csalódni,nem értem,mi a jó ebben?
Miért kell másokat becsapni,hová tünt el a becsület?
Annyira fájdalmas ez a hatalmas csend.
Gyógyítsd meg kérlek a fájó szívemet!

Nem kell,hogy szólj,jó ez a csend.
Szavak helyett,szemeid beszéljenek!
Kérhetsz bármit,én mindent megtennék érted!
De karoddal ölelj,érezzem,hogy szeretsz!

...

A mai napnak vége,
sétára indulok.

Hát útközben egy szépleány
épp arra jön gyalog.

Fehér kezénél fogva
erd?be vittem ott.

S az erd?ben a szépleány
keservesen zokog.

"Mi lelt, mi lelt te szépleány.
hogy könnyed hullatod?"

"Sz?zességemért sírok,
mert te most meglopopod."

Nem vagyok én gazember,
hát menni hagytam ott,

fehér kezénél fogva
kivezettem legott.

Hát kint az erd?szélen
a szépleány dalba fog.

"Mi lelt, mi lelt, te szépleány,
hogy így harsog dalod?"

"Nevetem a nagy melákot,
ki csóktalan hagyott."

"Hát menjünk vissza szépleány,
száz tallért is adok."

"Nem százért, ezerért se
leszek már én rabod.

Kezed között volt a madárka,
elszökni mért hagyod?

Kezed közt volt a szépleány,
csókoltad volna ott."

...

Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...