Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

A fegyverek és a rózsák harca,
Nem vezethet semmi jóra,
Mind a kett? fájdalmak okozója...
A rózsa kedvesed jelképe,
Kinek csalfaságot látsz a szemébe,
A fegyver ellenséged jelképe,
Kinek csak gy?löletet látsz a szemébe,
Mind a kett? fájdalmat okozhat,
S elhozhatja neked a halálodat,
A rózsa szíven szúrhat,
Mert szerelmed megcsalt,
S lehet, hogy majd nem találsz vigaszt...
A fegyver szíven találhat,
Hisz ellenséged meghúzhatja a ravaszt,
S ha mélyponton eltalál s elvérzel,
Ezért is megtalálhat a végzet!!!!

...

I

Zuzmós sziklák,
zörg? levelek és töppedt hó.

Élek, hogy végig szívjam a cigarettát,
s a sztráda felb?g a lenti dombon,
csillog odalent a tó s a távírópóznák
a horizonton.

Egy lépésnyire a halott napon
zsebkend? hever mocskosan a hóban.

Picayune-t szívok
"a legrosszabb cigarettát", számat
a zsebkend?re szorítom
még meleg.

II

Ha velem volnál
édes és nyájas szó hagyná el
a számat,

a kopár fák odalent s a látható lökhajtásosok
a hatalmas távíróvezetékek s a füves hó
a sápadt fotóégbolt, a gubancos lég
sereg a duzzadó mocsár fölött a napban

levél volna mind
hangod mélysége körül,
ha nekem adnád, nem természetes módon, a korláton túl.

Ide érkeztem,
ilyen magasra, hogy
igaznak találjam ezt s a szeret?k
hangjait, és a kellemes fagyot.

...

I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstb?l - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néz? erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mez? volt, felh?k tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgy?rü fölött,
S visszazúdulván a hármszöglet? bádogtet?r?l, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendül? karpereceid tündökl?en
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karköt?-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és m?ködött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szell?vel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ?asszonykerepl?nek? nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebeg?ben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit es?fogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a leveg?b?l, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kisz?r?dik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a sz?ke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid sz?ntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gy?rüz? képekr?l, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mez?kön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övez? füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fényl? tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkb?l, felkúszott az égre és lett
bel?le hold.
Útnak eredtem Dion?szosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni ?t;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetr?l,
ágai elborítván a vitorlát, egy sz?l?t? emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefügg? fürtök és göndöröd?, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölöd? hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekered? kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért el?lem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
el?terében,
Krétai istenn?, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csíp?jét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga el?tt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zeng? homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszöglet?
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszöglet? bádogtet? visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fényl?
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...