homlokomon fekete éj fellegek,
ujjamon a halál szentelt vize pereg.
számon a sikoltás hallgatagon terem,
koporsómban csontvázamon selyem

...

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébred?
hajnal, cinkét a fáknak
a leveg?,

s mert a keser? hullám,
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

én, csüggve karjaidban,
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát, -
csak sírni tud,
ha nincs veled a tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvözlöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelg? dalra gyúl és
hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs!
vedd szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

...

Rózsával vágytalak köszönteni ma reggel;
de annyit vittem, óh, duzzadó köteggel,
hogy repesztette a köt?m a sok virág.

Megnyíltak a csomók, rózsáim szétterültek,
a szél szárnyain a tenger fölé repültek
s a víz elkapta és vitte ?ket tovább.

S piros lett t?lük és lángot vetett a friss hab.
Balzsamuktól ruhám, még este is ittas . . .
Szívd csak be: érzed az emlékük illatát?

...

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd meg az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
menyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni;

hangod ?rzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts él? vizet annak, ki nem tud inni;
drága betük elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

...

...Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként t?le elhúzódnék
a forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ?.
És hogyha felém lenne lépdel?,
hagynám merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündökl? vizét...

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...