Mond csak,
szebb volt-e Vénusz egykor
tenálad,
mikor fodor hullámokon
ívjáratos kagylóba lengett,
s a ráncoló víz
a part felé sodorta?

Vagy szebb-e Botticelli álma,
mint az enyém,
s azok a festett rózsabimbók,
amikkel megdobálta szíve hölgyét,
különbek-e,
mint a szavak, miket elédbe fújok,
hogy eltakarjanak a ködl?
ezüst csillámló fátyolába.

Libegve
állasz el?ttem
a hullámos, kék leveg?ben,
fényes szelek övével,
tiporva a ver?fényt,
és a habok, mik megel?znek,
lágyan red?zik és zilálják
lenn a fövenyt a lábaidnál.

...

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején -
irigyeltek még az angyalok is
fenn a felh?k tetején.

S ez lett oka, hogy sok éve már,
tengerpart bús mezején
felh?k közül jött egy csúnya szél
s megh?lt Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el ?t
tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb legyen ? meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején),
hogy jött felh?b?l éjjel a szél
s megh?lt s meghalt szegény.

De szerelmünk több volt, mint soké
ki nagyobb, mint ? meg én,
okosabb, mint ? meg én
s sem az angyalok a felh?k felett,
sem az ördögök a tenger fenekén
nem tehetik, hogy szívt?l a szív,
elváljunk, ? meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
s csillag ha ragyog, már véle vagyok
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

...

Lábad nyomát is
csókoltam hajdan,
metronóm voltál
mindegyik dalban.

Minden énekben
virág és nyárfa,
porba hullt szívem
diderg? ága.

Veszett kis vércsém,
húsomba kaptál,
hajdan, te t?lem,
hajh, mit akartál?

Velem volt mindig
játszani kedved,
vad ágyékomtól
izzott szerelmed.

Forró szelekt?l
forrott a vérünk,
egymás testében
lelkében éltünk.

Újból hogy látlak,
égiek titka,
csillagaimban
meg voltál írva.

...

Fehér kis legyez?... festett rózsák rajta,
Megfakult és régi... úgy találtam rája
Egy ?szi délutánon, mikor keresgéltem
?szhaju nagyanyám avult fiókjába.

Megmaradt emléke báli éjszakáknak,
Tanuja lányálmok, s forró valcereknek...
Egyik kis sarkába - felig elmosódva-
Valaki azt írta, hogy: ?nagyon szeretlek!?

- És akit szerettek, az a nagyanyám volt,
Kinek unokája most elhagyott, árva...
Kinek sohasem volt fehér legyez?je,
És ily káprázatos báli éjszakája.

Neki sohasem mondják, hogy:?nagyon szeretlek?
S egy-egy titkos álmát mindig elrabolják...
Kinek sápadt arcán báli éjszakákon
Sohasem nyilhatnak ki az öröm-rózsák.

Akinek könnyei ?szi éjszakákon
Egy kis legyez?re százszor leperegnek...
Aki ugy irigyli a festett rózsáit
Lányálmoknak... forró valcereknek...

1914

...

1.

Sok-sok dalt zengtem, de hiába az asszony a másé!
Énekek éneke volt. Sárba esett rongy lett.

2.

Éget a bánat, két kis lányodat úgy legyaláztad!
Hol van az én Annám? Hol van az én Lilikém?

...

Kacagni szeretnék... az egész lelkemb?l,
Nem ugy mint most, kinosan, szomorun...
Nem ugy, hogy verg?djön alatta az ajkam,
És fájjon a szivem, - nem ugy, nem ugy...

Csak szépen, hogy az arcom is kiviruljon,
És piros legyen, mint egy feslett rózsa...
És biboros lángban égjen a szemem,
Mint napbearanyozta esti alkonyóra.

Hogy nem lássák meg titkos verg?désem,
S csak én tudjam, hogy fáj a kacagás...
Csak én tudjam, hogy hiába volt minden,
Botor remény, bús lányos álmodás.

Csak én tudjam, hogy lázban ég a rózsa,
S a láztól csillog ugy a két szemem...
- Csak én titkoljam még magam el?tt is,
Hogy azt a h?tlent mindig szeretem...

1914

...