|
|
|
|---|---|
 |
|
| Eső koppan | |||||
| Eső koppan, miért sír az ég helyettem?
Hisz úgyis mindegy már, úgyis vége már. Ázom és fázom, és te nem vagy már, hogy átölelj és mondd: Semmi baj Kedves, hisz itt vagyok veled! Mióta nem vagy, az vagyok, aki csak kívülről él. Csak járok-kelek a világban körbe-körbe. Már mondták: Állj meg, hisz végtelen az út! De nem. Megyek. Végigjárom az utam. Végigjárom az utam, amit a sors rendelt. Végtelen út? Nem tudom, de hosszú és kanyargós, Mely mindig mindenhonnan az ajtód elé vezet. Engedj be! Ne hagyj itt kint állni és várni! De jól tudom, csak álmomban létezik mindez. Az út, az ajtó, s hogy egyszer majd kinyílik. S ez ajtó tudd meg, a szíved ajtaja, melyet vaslakattal zártál, miután elhagytál. Gyakran eszembe jutnak a régi szép napok. A szemed, a szád, a teljes alakod. A hangod, mit úgy szerettem hallani! S a mosolyod, mit úgy szerettem látni. S mindennek már oly régen vége, Pedig mindez az enyém volt, csak az enyém! Őriztem, óvtam kincsem, amíg bírtam. De Te most is erősebb voltál nálam! Erősebb, mint mindig, mindenben. Én nem. Én gyenge vagyok, látod ebben is. Gyengeségem, hogy nem tudok feledni, Hogy nem tudlak elfelejteni. Mindig veled vagyok, Veled alszom és Veled ébredek. Mondják sokan, kik értenek: Egy árnyképpel élsz! Miért nem egy hús-vér emberrel? Kivel boldog lehetnél, nem csak szenvednél... Megpróbáltam. Igen, meg. Nem sikerült. Így már mind a ketten szenvedtünk. Elég, ha csak én kínlódom, hisz jól tudom: Egész elhibázott életemben élsz és uralkodol... Örökkön! | |||||
| |||||