|
|
|
|---|---|
 |
|
| Lidia | |||||
| Ó, hagyj el engem, b?nös asszony,
a szád harap, az orcád éget, én is szerettem, s engemet sem szerettek egykor - én se téged. Mért ismerém meg édes ajkad? Mért ejte meg a csábos óra? Mért rántasz ez örvény ködébe, mért d?lsz a süllyed? hajóra? Menj el, te átkozott, te rémes, másutt keresd, amit a sors ád. Ölelj, de menj sietve, s hagyd el az emberek elátkozottját! | |||||
| |||||