|
|
|
|---|---|
 |
|
| Kárhozat | |||||
|
Már csak parázslott kiégett lelkem, füstje elborított, azt hittem álmodok. Ez nem történhet így ?s nem velem, de ez vagyok én az örök kárhozott. Az évtizedek teltek, hosszú út mögöttem, porából a nyomom a szél hordta el. Mindig úgy megyek el, ahogy jöttem, nem maradhatok sok? senkivel. Túl régen élek, s miután megszülettem, senki sem úgy nevelt és vigyázott r?m. És megbán?s nélkül tört?k meg a lelkem, csak a gyűlöletre tanított ez a bűnös világ. Magamtól tanultam, hogyan kell érezni, szabadnak lenni ?s nem függni senkitől. Rájöttem arra, hogy tudok én szeretni, és m?r nem leszek vak senki f?nyétől. S lassan a parázs is lángra lobbant, a magány lett szívem egyetlen fegyvere. Otthonom lett a söt?ts?g, mint sírhant, a csend lett nekem a b?ke szigete. Így megyünk könnyű szívvel előre, én ?s a d?monaim furcsa hangjai. Míg m?sok menekülnek előle, én mindig is szerettem őket hallani. Kérlek gondold meg mit teszel, mielőtt t?rt karokkal, örömmel futn?l fel?m. Mert nem ?n vonultam be a söt?tbe, hanem a söt?ts?g költözött bel?m. | |||||
| |||||