|
|
|
|---|---|
 |
|
| A forrás | |||||
| Sz?nt a vihar. Magas égi azúron
nap kivirul puha ködszalagon, míg a vihar vize messzire-zúgón hömpölyög, omlik a vad patakon. Zafina te, jöjj ide: tiszta leánynak pálma tövén nyit a rózsavirág! Szikla-magányban a h?s patak árad, b?gve, zajongva a zord s?r?n át. Zafina, szemed beragyogja a tájat puszta vidék is öröm teveled, ajkadon új szerelem dala támad, szerte-szitál e csodás üzenet. Mint kora hajnali szél ha elárad és belerezdül ezernyi virág; hegy vize, halkan mosd köves ágyad, bukva, omolva a szirteken át! Zafina, dalod teletölti a szívem, veled a bérci magány se nehéz, szép szerelem sz?ze, jöjj ide, hívem, ajkadon édes a rózsa, a méz. Zafina, pirulsz? Ártatlan alázat! Súgva keresd szeret?d ajakát! És te szerény légy, kis patak: ágad lágyan ömöljön a völgyeken át. Érzem: a kebled örömteli mélyén hogy ver a szív! Csupa könny a szemed: duzzog a sz?z, ?rködve erényén. Zafina, tekintsd ma e bérci vizet: habra hab omlik, a hab tovavágtat, úszik a tört kicsi rozmaring-ág; gyors az id?, mint vad patak árad, rontva kanyargó medreken át. Múlik a szépség és fiatalság, míg mosolyogsz, szerelem sz?ze te! Ifjú szívünk csupa láz ma, bolondság, révület és láng-fény szövete! Zafina, irígység gerlice-párnak: búgva sóhajtoz, amint idelát! Szép szerelem mint dús patak árad, futva, keringve a réteken át. | |||||
| |||||