Fehér kis legyez?... festett rózsák rajta,
Megfakult és régi... úgy találtam rája
Egy ?szi délutánon, mikor keresgéltem
?szhaju nagyanyám avult fiókjába.

Megmaradt emléke báli éjszakáknak,
Tanuja lányálmok, s forró valcereknek...
Egyik kis sarkába - felig elmosódva-
Valaki azt írta, hogy: ?nagyon szeretlek!?

- És akit szerettek, az a nagyanyám volt,
Kinek unokája most elhagyott, árva...
Kinek sohasem volt fehér legyez?je,
És ily káprázatos báli éjszakája.

Neki sohasem mondják, hogy:?nagyon szeretlek?
S egy-egy titkos álmát mindig elrabolják...
Kinek sápadt arcán báli éjszakákon
Sohasem nyilhatnak ki az öröm-rózsák.

Akinek könnyei ?szi éjszakákon
Egy kis legyez?re százszor leperegnek...
Aki ugy irigyli a festett rózsáit
Lányálmoknak... forró valcereknek...

1914

...

A szívem nyugati tája még szüntelen szabadon,
Várva várom, hogy megtalálom egy végzetes napon,
A lányt, ki behálózza gondolataim, a frászt rám hozva,
Lágy hangon mondja ki csendesen: "Szeretlek kedvesem",... sosem kés?,
Annyi számtalan esély vár lelkemre, csak egy merész n?,
Kell nekem, csak rá vágyom, ki átlátja minden álmatlan valóságom,
Isteni n?re, ki minden tekintetét felém fordítja tényleg,
Rám rontanak szerény személyében az elveszett, ?si szenvedélyek.
Ezernyi alkalom szállt már tova, múltba tekintve: "Miért voltam ostoba?!"

...

I

Az emelvényen, simítványon
Találkozunk minduntalan.
Nézlek sováron, szólni vágyón,
De mindamellett szótalan.

Ha elt?nsz egy-egy pillanatra,
S nem látlak, majd elolvadok.
Szemeidet rám ragyogtatva,
Ajkam, szivem dermedt, fagyott.

Irígylett, boldog átlag-lelkek
Vesznek körül, könny? nekik!
A vallomást, hogyan szeretnek,
Levelez?-könyvb?l szedik.

Mit mondjak én?! - Oh e dolognak
A vége még botrány leszen...
A lábaim már úgy inognak...
Atlas se bírja el szivem!

Kétségbe esve, elbolyongva,
Hol senki nem jár, egyedül,
Szerelmem a sür? vadonba
Vigaszt keresve menekül.

Csöndes, homályos rengetegbe
Egy régi várnak romja, im
Leülök a profán jelenbe
Mélázó omladékain.

Elmélyedek a messze multba,
Mid?n telt szívü lovagok
A szépek lábához borulva
Nyögték: szeress vagy meghalok!

És elég volt a szépnek ennyi;
A lovag is célt ért vele.
Ki nem nevette érte senki,
S a rend?r sem fülelte le...

II

Szegény fejem, mit is viódol,
Hogy honnan e nagy fájdalom?
Hisz tudhatod te azt nagyon jól,
Mi voltakép az én bajom.

Hogy nem tudok szeretni lanyhán,
Csak szertelen, szörnyen, nagyon.
Úgy ég a vérem, mint a kátrány
A tengeren kigyúlt hajón.

Mint a salétromos rakéta,
Mely égbe vágyva, sustorog.
Er?lködését mosolyogva
Nézik le fényes csillagok,

Akiket meg se közelíthet,
S még le sem ért, elég a láng...
Elvesztve üdve az egeknek
S a földi kéjnek egyaránt...!

...

Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsür?bb az erd?, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre id?, élet, -
Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan leveg? meredt, holt.
Mintha befagyna, dermeszt? a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
"Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!"

...

A mélységes mély tengerek
Örvénye úgy el nem ragad,
Mint, ha szemedbe mélyedek,
Egy szédületes gondolat.

Mért üdvözíthetnél te mást,
Akárkit, csak nem engemet?!
Keresem a vigasztalást,
S ha meglelem, kétségbe ejt.

Vágyamnak, melyet érezek,
Nagysága ép a kárhozat.
Éleszti kis szél a tüzet,
De már a nagy eloltja azt.

Bár sz?m sovárgja untalan,
De mert istennek lát szemem,
Hogy mondja neked ajakam:
Jövel, égj, kárhozz el velem?!

Ha bírhatnám szerelmedet!
Tudod-e már, mi volna az?
Hogy ez az egy mért nem lehet?
Mert képzelem és szent igaz,

Hogy akkor ott megáll a nap,
S - lélekzet nélkül - a világ;
Az id? még egyet sohajt,
Végs?t: "Eddig volt, nincs tovább!"

...

I

Oh kedves az élet, szép a világ;
Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság...
De szép Ida nélkül nem élhetek...
Világom, éltem, isten veletek!

Pokol az éden is pár ne'kül;
Le a sírba, le, csak ne egyedül!
Kevély, dacos Ida ott lesz velem;
Egyszer halok, egyszer megölelem.

Kértem, könyörögtem; kinevetett.
A halállal szóltam; megegyezett.
Csak vigyem el, ugymond, majd összeád;
Öleljem örökké sz?z derekát.

"Ölelni fogom sz?z hóderekát,
Csókolni tüzes parázsajakát.
Rongy életemet így jól eladom.
A halált, a rondát, kikacagom."

II

A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva.
"Ketten valahára, ketten Ída!"

"»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«"
"S mi mindaketten csak hamu, por!"

"»Itt esküszöm, ?seim hamvaira,
Hogy meghalok inkább!«" - "Hahaha!

Hisz magam is épen úgy akarom.
Szerelmet ad ajkam, halált karom.

Ragyogó szép tested ugy égetett;
Ki nem állhatom már; legyen hideg!

És lelkedet, azt magamba szivom,
Hogy el még a halál se válasszon."

Sírmécs odafönn, aludj ki hamar;
Hóváll, ne remegj, az éj betakar.

III

Tizenkett?t ver az óra,
Vigyázzatok házatokra.
Atya, fiu és szent lélek!
Mondja minden jótét-lélek!

Dúl, ful a szél, szaggat fákat,
Mint valami dühödt állat.
Ablak, ajtó zörg; a sírbolt
Egyszerre csak nagyot sikolt.

Hirtelen megállapodék
A szél, mintha hallgatóznék.
Még egyet nyög, egyet sóhajt.
Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt?

IV

Szivében a t?r, de az ajk meleg
Egy percig: ez Ártor, ez a tied!

Csak percig, ugyan minek is tovább?
Több kéjt az öröklét maga sem ád!

S gyult ajka halóéhoz közelít;
De holtat a holtak nem engedik!

Egyszerre, holott mi zörej se volt,
Valamennyi el?tte áll, a holt.

A lányra eresztik pókkarjokat;
Nem húzza ki száz ló egy ujjokat.

Rángatja el Ártor, sehogy se megy.
Megkondul azonban fölötte: egy!

Elt?nnek a vázak, de már mit ér?
Még tüzel az agy, de már fagy a vér.

És üthet az óra akár hatot,
Mindegy nekiök: az utolsó volt.

V

Hova lett a kisasszony s a vadász?
Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház.

Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja?
Orsó a szeme, gereben a haja.

Házát keresi, nem tudja melyik.
Hebeg sokat is: nem érteni, mit.

Kezében a kriptakulcs: oda hát!
Le a baktert, a szolgált katonát.

Lemegy az, föl is ér; beszélne már;
De néma örökre, szegény; mi kár!

A diák, pedig olyan jó feje volt,
Esze nélkül jött föl: tébolyodott!

Megy harmadik is, nagy igéretért;
De mi haszna, az meg már föl sem ért.

Ne senki be többet! Hívnak papot,
Beszenteli újra a templomot.

A kriptagarádot befalazák.
Azóta, kié volt, kiholt az ág.

Halasztva a pör, temetve titok,
Úgy várja be a vég itéletnapot.

S csak sejti, ki hallja, mit beszél,
Mely szökdös az ablakon át, a szél.

...