Benne a dac az utas…

Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.

Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tüzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.

A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.

Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?

Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?

Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.

Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögők, bár leverhetném üvegpolcot...

A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.

Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.

Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?

Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.

Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!

Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József

...

Hallom, ahogy a búsulózó szél, búcsúdalt komponál,
De megbotlik, összes apró-fehéres hullámtaréjnál…
Ijedtében össze-vissza fúj, látszik, hogy nincs magánál.
*
(Senrjú)
Szép, csillagfényes
Hajnalon, nyár, vetkőzik…
Parton, levél hull.
*
Déli partról elnézem, hogy a bazaltorgonás hegyek,
Ellepik a képzeletemet, mint nyers húst a zöld legyek…
Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, írni kell... megyek.

Kezem ügyében van a papírom meg a tollam,
Mert a kalamárisomat én most, el nem hoztam…
Azt hiszem… hogy kitehettem volna… nem gondoltam.

A tó víztükrében, még látom, fürdőzik a gyengülő napsugár,
De én már azt tudom, hogy ide a nyári hőség, nem jön vissza már…
Neki is állok írni nektek… jaj, de hiányzik az a kalamár!
*
Utolsó tánca
A nyárnak. Röpke alkony.
Képzelet, suhan.
*
Lebegek a vízpárában, egy korhadó, de kényelmes pad felett.
Érzem, béke átható és nem zavarja semmi sem a lelkemet…
Még azért ücsörögnöm kell, mert van, ami zavarja, az eszemet.
*
Természet hangja
Zsong a fülemben. Látom!
Agyban, kerge szél.
*
Ahogy itt vagyok ez maga, kisebb szelet valóság,
Itt a magyar tenger partján... ez nagy szelet boldogság…
Itt kéne maradni… dühöng bennem a vad mohóság.

Balcsikám, te most még együtt játszol a nyárral,
A napfényt még visszavered… sok hullámpárral.
Az esőfelhők eltávoztak innen, jó messzire,
A parton, két lovas hintó áll rendelkezésünkre.
*
A jövő számít?
Nekem a tegnapok is!
Víztükör, szépség.
*
Jól látom, hogy víz fölött suhan a sok elvesztegetett szó,
Rajtuk lovagol a sok-sok elveszett lélek? Elkárhozó!
Erős és még gyenge is vagy. Ma valami megváltozott,
Én érzek valamit, lehet, hogy a lelkem elkárhozott?

Őszül a természet, a színei a legszebbek,
Majd visszatükröződnek… itt írt szebbnél szebb versek.
Én majd a napfénykanyarban szépen, csak, lebegek.

Ó, te Balaton! Mesés ez a feszített víztükör!
Napfény benne még meleg sugaraival tündököl.
Néha, erre keveredik egy elkószált szélroham,
Csak nézelődők, miközben lassan, a partot jártam.

Vecsés, 2015. szeptember 1. - Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia a gyűlöletről…

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg itt kóricál, ő mint, lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok,
Öregen már tudom, ennek immár nem lesz vége… csak harcok…
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok.

Most meg még, támad ez a tetves vírus is,
Gödörben elbújni nem lehet… vagy mégis?
Most meg még, támad ez a tetves vírus is.

Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen,
Sokan igényelnék, de a szeretet hiánycikk, az életmocsok, végtelen.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen.

Ha kis szeretet legalább volna, valaki leeresztene egy létrát,
De a gyűlölet ilyesmire nem képes, néz engem és csak saját hasznát.

Matt-fekete éjekben fáklyával kutyagol a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, jó lenne belerugdosnom.
Fénytelen éjekben minek is dolgozzak ekkorát,
Itt van a sötét nappalokban végig, a nemjóját.

Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás,
Egy, amit tudok, e tetves élet, oly’ haláltusás!
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás.

Itt lent csak mocsok van, abból fölöttébb jól leinformált vagyok,
A mocsoknak meg hiába is közlöm, hogy szeretetre vágyok…
Bennem lassan már egyéb érzés sincs… pfuj, gyűlölet: csak a nagy szkeptikus!
Bejövő szeretet nélkül a mocsok minden, de nem antiszeptikus.

Mézes bödön itt biz', nem tölti föl a lelkemet,
Így jobb híján fogadja féktelen gyűlöletet.
Meggyőződésem, hogy lelkem már öregedvén, nem lobban újra…
Szeretettel teli gyermeki mivoltom, nem tör elő újra!
Akkoriban én még a gyűlöletről nem is hallottam semmit,
Ma meg, mint egy medencében ebben úszkálok… nem várok senkit.

Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem,
Mivel én is tudom, hogy életem a saját lehetetlenem…
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem.

Sötét tettek, még sötétebb szavak tódulnak fájón… ellenembe,
Istenem, hol van a szeretet? Így élek, a lehetetlenembe’…
Szeretetre, mint fő táplálékra volna szükségem,
De, ahogy a sorsomat belülről hosszasan nézem,
Ez a finom, éltető étek az, amiben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves fáklyával csoszogó itt van, irányítja létem.

Leszögezem, emberi fajban a gyűlölet a legfőbb érzés,
Háborúk, anyagi érdekek, a szegénynek uralása; és
A béke, mint horizont messzi távolban végleg maradása,
Mutatja, hogy ember a farkasa az embernek, nem csak máma.
A sötét és a világosság nincs szétválasztva az emberben,
Csak él ez a faj, erőszakban, gyűlöletben, lehetetlenben.
A mocsok nagy szeretetlenség gödrében a bársonyos vaksötét az úr!
Onnan nem is látom, amikor estefelé a napsugár, hah! Elpirul…
***

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg csak itt kóricál, mint lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Matt-fekete éjekben fáklyával világít a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, de jó lenne megrugdosnom.
Szeretet, éltető étek az, miben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves, fáklyával csoszogó, irányítja létem.

Gondolja valaki, hogy nem próbáltam innen kiszabadulni
És akkor szabadon egy szeretetteljes, jó életet élni,
A gyűlöletet elhagyni, annak, kinek ez lételeme,
De, nem ment, gondoljon bele mindenki és meglesz rémképe…

Vecsés, 2020. március 29. – Kustra Ferenc József – versben és 3 soros-zárttükrös -ben íródott.

...

Régen megtaláltam(?) én az életutam és elvesztettem…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…

Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.

Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.

Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdők és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.

Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.

Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!

Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…

Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és TANQ –ban…

...

Születtem, boldog gyermekkorba, de minek,
Ha így felnőttként, nem kellek senkinek.
Állítólag apám akart, anyám meg nem,
Lettem neki, úgy negyvenegy évesen.

Ifjonti hév bennem is bőven működött,
De ma már tudom, ettől voltam lökött.
Én is azt hittem, a legokosabb vagyok
És most a magam áldozata vagyok.

Az életem, utána én rontottam el,
Mint ifjonc tele voltam csökönyökkel.
Nem fogtam föl butaságból, mi jó tanács
És mi szembejövő gonoszság, a gáncs.

Bár hallgattam volna tanácsra, másokra,
Nem ifjonti, buta gondolatokra.
Én ma már persze, ennyi jó gondolattal,
Tudnám bizony, hogy mit kezdjek magammal.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József

...

(Senrjú csokor)
Hegytetőn lenni,
Fájdalmat kiabálni…
Fájdalom hegye.
*
Múltban kutatás
Önmagunk keresése.
Archív adatok.
*
Déli harangszó
Után szól, lélekharang.
Remény hajnalok…
*
(3 soros-zárttükrös csokor)
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar,
Majd rám is szól, hogy igyekezzek, siessek, várnak mielőbb és hamar…
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar.

Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm,
Le is törlőm az út porát, mi másra kell nekem az arckendőm…
Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm.

Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen?
Gyászos, fekete felhőket vadul fújják vad szelek, fönt az égen…
Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen.

Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat,
Lássák vagy érezzék, a szívemben dúló nagy szeretet háborúkat…
Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat.
**
Mindig az eszemben vannak, de ma különösen,
Így aztán tudni, hogy nem jöttem fölöslegesen.
Leteszem a koszorút, majd meggyújtom a szeretet mécsest,
Mert ő lesz az, ki a szeretetátvitelért felel, végest’.
A mécses tartónak van már teteje is, hogy a szél ne fújja el szeretet lángot,
Mert a víg szelekben is át kell vinni a szeretettelit, mint erre való lángot.

Nem tudom az őseimnek mit jelent, hogy évente kapják a virágot,
De nekem nagyon sokat, így továbbra is, majd évente gyújtok mécslángot.
**
(3 soros-zárttükrös)
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik,
Ez a kötelességem és a holtaim közül szívemnek kedves mindegyik…
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik.
*
(Senrjon csokor)
Fájdalmak föltolulnak,
Szinte erővel, arcra hullnak…
Majd én… itt lakok.
*
Fájdalmak föltolulnak,
Lélekvihar támadt föl bennem.
Majd én… itt lakok.
*
Lesz-e ki hoz virágot,
Ki rám vágyódik, kerget álmot…
Ha majd… itt lakok.

Vecsés, 2021. augusztus 8. – Kustra Ferenc József

...