Egy kobzos görögös lányt szeretek én,
Akit ti sohse láttok,
Vár rám magányos utcák szögletén,
Karcsú és izmos, akár egy legény,
Nyakamba ugrik s átfog.

Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk,
Csörg? vizeknél,
A lombok felett bujdos az égi láng,
Sok csodacsillag néz le miránk,
S az a hely szentély.

Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben,
S penget sok régi dalt,
S a furcsa pitypang táncol az útfélen,
S billeg sok bóbitás banka kevélyen,
S a szél sohajt.

S egyszerre elhagyja a lány a hárfát,
S nem tudom, mire gondol,
Ledobja selymes, puha ruháját,
Rámfonja testét, rámtapasztja száját,
S csókol, csókol...

Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk
S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán,
Lehull a csillag, elporlad az ajkunk,
Elfutnak a vizek, meg kell halnunk...
Szegény leány...

...

- Shei Min -

Oly áldott a te két kezed,
Hogyha bel?le sz?hetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messzir?l áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irígylem
A boldog isteneket.

...

Ki vagy Te,aki elveszed el?lem a szépet,
Míg könnyeim megáradt folyóig érnek?
Ki vagy Te,aki elrejted el?lem a szádat,
S elveszed ízét az édes boldogságnak?
Ki vagy Te,aki ha rám néz ragyogva,
Némán a sötét csillag is megáll égi vándor útján?
Ki vagy te,aki nem ismer se jöv?t,se múltat,
A legforróbb könnyek mégis Te érted hullnak?
Mondd!-Ki vagy Te?
-Szívem egyetlen örök szerelme!

...

Mid?n a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te t?nsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.

Ez ?! ez ?! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részeg?lt hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így s?lyede, elfogadván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.

S mid?n ezt ?zöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bél? a jaloux-nyiláson,
S sugárival kör?le glóriát von.

...

Volnék csak kis madár,
Röp?lnék szárnyakon,
El, szép hazám felé,
H? szívem merre von;
Túl erd?n, túl hegyen,
Merr?l a nap felkél,
Virúló part felett
Lyánykám hol búban él.

Lassan szállonganék
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képem víradna fel.

Látnám, mint gyúl felém
Hullámzó kebele,
Hév ajkán, hallanám,
Nevem mint zengi le;
S az álomkép után
Felnyitván karjait,
Örömcsepp fénylené
Végig lángarcait.

Mint lepke harmatot
A rózsa bájölén:
O reszket? könycsepp
Felszívlak téged én!
S er?d balzsam gyanánt
Átfolyva mellemet,
Megenyh?l majd sebem,
Mely most kínnal temet.

...

Töredék


1

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,
Mi egy olvadó szív forró csók hevén,
S reád epedvén hogy ha lyányod intett,
Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?
S szelíd keserv és boldog könnyeinket
Cythere hív ölében zengem én,
F?zz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,
Cypris virági nálad is teremnek.

2

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,
Mosolygó csendben száll olykor dalom,
Fellengve majd, miként sas, égben múlat,
Ismét borongva j?, mint sírhalom:
De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,
Körítve t?led égi nyúgalom,
Sem csüggedésre nem d?l, s gyötrelmében
Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

3

Ne múzsa, lantod reszket? hurjára
Ne j?jön semmi durva, semmi rút,
Szennyetlen áll a gráciák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költ? f?zhet csak hajára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén sz?z kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.

4

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja
Víg istenek sorával volt tele,
És Heliósnak fénylett arculatja,
S bájjal fogadta el Thetis kebele.
Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,
S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,
S mosolyga még, a szent italt kelyhébe
Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

5

E szép koron rengett el? Cythére
Vén óceánnak kék hullámain,
Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain,
S lebegve száll a partra kellemében,
S öröm tenyész kör?lte, mint keblében.

6

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,
Keggyel teljes, mint Luna jön el?,
Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,
Az égbe gráciák közt hág fel ?.
Minden tekintet száll a lankadóra,
Mindent utána vonz egy bájer?,
De tisztán áll a Charis istennéje,
S csak némán leng a kívánság feléje.

7

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.
Mond s földre szálla kísér?ivel
A földlakónak, a boldogtalannak
Nyugtot szerezni lágy érzésivel:
S itt, kik felé remegnek és rohannak,
Oltárán változólag fogja fel,
Dereng azokban egy szelíd indúlat,
S e vad csoport emészt? lángra gyúlad.

8

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,
Jelen meg a der?l? szeretet,
Ezekre villámként csap lángozatja,
És öszvezúz reményt és életet.
Ott a jövend?t rózsa közt mutatja,
Útadba szór itt csak tövíseket,
Mert tiszta hely a gráciának honja,
S elvész, kit?l segédét félrevonja.

...