Fehér papír fekszik előttem, kezemben a tollal eljátszok,
Nézem közben, hogy az én gyertyám lassan leég… csak elmélázok.
Gondolatom olyan sok van, mind előjönne… bennük vájkálok.

Szép sorokat szeretnék írni, de nem… a sok-sok szavak még nem rímelnek…
Érzem, a fejemben a gondolatok jönnének… vagy csak ilyet mímelnek?
Pedig szép gondolatok segítik, hogy érzem én… öregen is még élek.

Egy tintapaca a sorok között elfér,
Majd, csak lassan terjed szét, olyan, mint a vér.
Ahogy szétfolyik, akkor... kacéran ledér.

A tintapaca él, mikor lecseppen,
Amikor terjed, akkor még eleven,
És már szétfolyt... akkor már tehetetlen.

Még le kell írnom sok-sok mindent, amit szeretve akarok, és hogy vagyok,
Ha meg közben paca csak úgy lecseppen? Nem nagy baj, akkor is vele vagyok.
Hogy a versemet ne lopják el, paca jelöli... a szerzője én vagyok.

Hálát adok minden reggel, hogy egy nappal mégis többet élek,
Ha meg nem jut eszembe semmi, hát nem írok… akkor sem félek,
Mert a papírlap nem üres, cseppent paca ott van… ő a lélek.

Minden reggelnek nagyon is örülök, nézem, ahogy felkel a nap,
És erősen bízok benne, -inkább cseppentek,- de ne jöjjön a pap.
Paca egy reménysugár? Igen, élek még… tán' ma lesz az új tegnap.

Vecsés, 2015. május 1. – Kustra Ferenc József

...

- eszperente nyelven…

Megy hegynek fel gyerek Cseke
Vén, kese Cseke gyereke.
Szekere gyenge kereke,
Csetteg, kerreg, leeshet-e?

Szekere kereke leeshet,
Ekképpen, eh, letenyerelhet.
Kerekezne Cseke szekere,
De nem fel erre, ferde hegyre.

Nyekergett Cseke kereke, de ment
Esetleg szeretve, de nem megkent.
Ez nem mehet levelekbe, versekbe bele
Mert nem lett versekbe, levelekbe kezelve.

Hej! Leesett Cseke kereke,
Lehemperedett egy gederbe.
Hergelt, kese Cseke gyereke,
Hegyet, kereket egye fene.

Lehetne kese Cseke gyerekének
Szekercéje, és beleverne éknek
Kerekébe egy fellelt szegecset,
Mert menetben kereke leesett.

Enne, esetleg lehetne gesztenye,
Éhesen keres, de nem lel egyet se…
Lehetne egy telek eperke…
Enne epret… nem lel szemet se.

Hegyek meredekek, kellemes helyek,
Fenn, e hegyen messze reppennek szelek.
Cseke gyerek rendesen eltervezte,
Rendesen repdesve menne fel hegyre.

Menne, de ez lehetetlen, feltegye
Szekere kerekét Cseke gyereke.
Vén kese Cseke elég hergelt,
Hegyet, kereket egye fene…

Kese Cseke e gyereket kereste.
Kereste, kerestette. Hej, meglelte.
Meredeken lereppentek szelekkel,
Ernyedt testekkel, remek emlékekkel…

Hegyet, kereket egye fene…
Ebbe, lehetetlen helyzetbe.
Meglett kese Cseke gyereke!

Vecsés, 1998. december 19. – Kustra Ferenc József

...

Már a Hold is csak az udvarban, kertben pásztáz,
Szobám ablakán nem jő be, engem nem rámáz…
Ez nekem nagy-nagy hiány, a lelkemnek ádáz.

Ülök a kis asztalnál a papír lap üres, de a toll tentás,
Én már rónám a sok-sok sorokat… teát iszok, az jó mentás…
Hold! Éppen rólad akartam írni… Nekem a fényed, legendás.

No, de csendben összeszedem én magamat
Nézem a kertben a fényjáték-árnyakat…
Tenta lecseppen, így jelzi a vágyakat.

Ha nem jöttél be szobámba, megnézem a kerti árnyjátékodat.
Hold! Jól játssz nekem, az egy-szál közönségnek, pazar pantomimokat…
Nézem előadást… csepeg a tenta, a sok árny szinte riogat.

Kár, hogy egyedül vagyok, de én azért, neked, tapsolok!
Hold! Mestere vagy a szakmádnak, ámulva elalélok…
Írásban örökítem, hátha örülnek az olvasók…

Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József

...

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

...

Csurran- tán’ cseppen a néhány villám,
Ennék, de nem találom a villám.
Vihar szele már nagyon megpörkölt,
Ebédre legjobb falat a pörkölt.

Nem is érdekel közben milyen az idő,
Pörköltes tányérban én vagyok nagymenő.
Kinézek, már nagyon zuhog fránya eső,
Reggel óta ünneplek, ő visszaeső.

Zuhog nagyon a jég is, mindent fölsért,
Bemegyek a spájzba körtebefőttért.
Látom odakinn jég mindent levert,
Nékem ide be, most jön a desszert.

Jó nagyot csattan a fejünk felett,
Kedvenc ebédem igen jól esett.
Akkorát szólt, hogy egészen körbevett.
Annyira ettem a hátam görnyedett.

Jó nagy vihar volt, de nem volt rossz napom,
Ma volt; hatvanharmadik szüli napom.

Vecsés, 2011. május 21. - Kustra Ferenc József

...

Mekkora köd, micsoda homály vesz körül.
A s?r? bizonytalanság nyálkás, iszapos szaga valósággal átitat.
Mit keresek? Kit keresek? Hogy fogok rálelni az én kedvesemre?
Tán magától megjelenik majd szívem sötét, ködbe burkolózott,
és a kétségbeesést?l fonnyadt dombjain, hogy az éjt nappallá varázsolja?

Hihetetlen, de így történt ez velem is.
Meglátni és megszeretni. Megszeretni, mint azel?tt senkit.
A haja fekete volt, mint a holló, a ruhája piros, mint a t?z,
mely lángra lobbantotta szívemet, a kétségbeesést reménnyé,
a korom sötétséget világossá varázsolva.

Ott állt el?ttem. Ott állt el?ttem,
és én szégyenl?s kisfiúként sétáltam fel, s alá izgatottan.
Hát tényleg létezik? Ez tényleg valóság?
A szívem az els? pillanatban elhitte, a szemem azt hitte: tündérmese.
Tündérmese, de, hogy lehet, hogy a valóság szebb, mint az álom?

Hirtelen reménnyel telinek, er?snek, bátornak, hódítónak éreztem magam.
Aztán a szemébe néztem. Egy addig nem ismert érzés lett úrrá rajtam.
Azt hiszem a gyönyör itt kezd?dik. Azt hiszem, hogy a gyönyör megfogható.
Az er?s érzés szinte kitöltötte a leveg?t, szinte fizikailag érintett.
Minden álom, minden szerelem, minden vágy, amit ember érezhet, megtestesült el?ttem.

Te voltál az, édes szerelmem.
Lényeddel megtisztítottad a szívemet, er?t adtál nekem.
Bátorságot kölcsönöztél, legy?zhetetlen vagyok veled.
Te vagy, ki mellettem állt mindig, te vagy, ki támogat, bármit is teszek.
Te vagy az odaadás, te vagy a kedvesség, te vagy a szerelem.

Te vagy szerelmem az életem, te vagy a kihívásom, te vagy a gy?zelmem.
Te vagy a vetésem, de te vagy az aratásom is.
Te vagy a gyengeségem, de te vagy az er?sségem is.
Nélküled üres, de legf?képpen elveszett vagyok.
Nélküled hideg vagyok, akár a tél, sötét, akár egy dohos pince.

Édesem, kincsem, kicsikém, hercegn?m, királyn?m!
Te teszel engem érdekessé, t?led vagyok színes, t?led vagyok igazi.
Te teszel engem férfivá, s te teszel engem emberré.
Miattad akarok élni, bizonyítani, szeretni és szeretve lenni.
A te b?röd illatát, a te leheletedet és szeretetedet akarom érezni örökké.

Nem kérek egyebet, csak, hogy viszont szeress engem úgy,
ahogyan csak én tudlak. Téged úgy, ahogyan én,
még nem szeretett senki, és nem is fog.
Nem kérek egyebet, csak, hogy ?rizz meg engem és az emlékemet örökké.
Ne feledd nevemet soha, mert az én szívem soha nem fog feledni téged, Fanni!

...