Szerelmed csapong, mint madárdal a zord, mostoha viharban,
Mikor szívemet elcsábítottad, nem gondoltad komolyan.
Kérted, - ígértem, megtartottam, - hogy én, nem hagylak soha el.
És te, a sarokba vetsz, mint gyermek a megunt játékszert.

Ha majd kedved tartja, újra el?veszel s játszol velem.
Légy hozzám kegyes, hogy szívednek sokáig kedves legyek.
Gondoltál erre, jutott eszedbe mondd, mi lesz velünk, velem.
Utcát rovok céltalan, bánat miatt gyötör a félelem.

Nyargal bennem az önmagam emészteni vágyó gondolat,
A maró, kínzó furcsa képzelet - a pusztító fondorlat.
Gondolj bele, mit ért eddig minden, játszottál a szívemmel.
Beleremegek, már nem a kéjbe, a megsemmisülésbe.

Nézz a szemembe, a két szép szemeddel rajta, nyomban,
Amelyekben boldogan, gyanútlanul úsztam, lubickoltam.
És most, olyan szánalomra méltón, ostobán elmerültem
Fuldoklom, fáj, minden hidd el, annyi jó volt, elszállt hirtelen.

Elmúlt hát szép szerelmünk nyomtalan, mint a reggeli harmat.
Nem tapad szomjas számra piros ajkad, testünk nem simulhat.
Nem cuppannak ajkunkon lázas csókjaink többé sohasem.
Legyen boldog lelked-szíved, Isten veled örökre, - nélkülem.

Budapest

...

...ha elszalad a nyugvó gondolatom,
nálad köt ki minden egyes mozzanat,
hogy vagy, merre haladnak dolgaid,
s a mieink, a közösek, merre indulnak...
nem tudok belenyugodni, miért történt
mindez így velünk, azt tudom, sokkal
szorosabban köt?döm hozzád, mint
annak el?tte, pedig azt hittem, annál
szorosabb már nem is lehetne...

fenntartom jogunkat a nagyon is reális
álmainkhoz, az élethez, mely még túl
kevés, hogy befejezzük a kedves,
csacska álmokat, melyek közül sok
talán elfelejt?dött, vagy elszaladt,
de a lényeg vaskemény:
élni, élni, te, meg én...

...

Nejem balkezes.
Ez baromi eleve-
elrendelés. Teljesen más-
világiság. OLTÁRI BÉBI!
Hát így próbálnak egyesek
különcséggel kit?nni!
B?n & szégyen!

De ? bohém volt egész
életében... Sötét harisnyák,
megvetve a rendet. Ülök
t?r?n, próbálom megmondani,
mi a helyes: VEDD KI EZT AZ ÁTOK
PLAJBÁSZT EBB?L A KEZEDB?L. TE
VISSZAFELÉ ÍRSZ! stb. De
hasztalan. & ez ordít
tetteib?l is. Balkezes kávé,
balkéz tojás: ha megjön
éjjel, bal kezét nyújtja nekem
kézcsókra. ÁTOK!

& most a hasa lecsorog a székr?l.
Mondják: gyerek. De én
nem vagyok benne biztos.

...

I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstb?l - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néz? erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mez? volt, felh?k tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgy?rü fölött,
S visszazúdulván a hármszöglet? bádogtet?r?l, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendül? karpereceid tündökl?en
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karköt?-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és m?ködött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szell?vel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ?asszonykerepl?nek? nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebeg?ben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit es?fogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a leveg?b?l, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kisz?r?dik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a sz?ke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid sz?ntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gy?rüz? képekr?l, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mez?kön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övez? füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fényl? tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkb?l, felkúszott az égre és lett
bel?le hold.
Útnak eredtem Dion?szosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni ?t;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetr?l,
ágai elborítván a vitorlát, egy sz?l?t? emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefügg? fürtök és göndöröd?, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölöd? hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekered? kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért el?lem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
el?terében,
Krétai istenn?, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csíp?jét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga el?tt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zeng? homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszöglet?
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszöglet? bádogtet? visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fényl?
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.

...

Éjjel az utakon a szemek csillogását láttam:
a sötétség, mely engem vett körül, egy fény-
sugarat vetett ki; az a feketeség pedig
szemükhöz volt kegyes: csillámot engedett meg
a macska szemének, a lepkének leveg?t, hogy
fényleni tudjon,
légy mozaikja, rubintszem? rovar, a sohasem
síró szemek,
a földön a szarvasbéka, könnye vér,
az erd? harcosai és foglyai, éber nép
a csaknem teljes sötétben, ahol a fény puszta
ténye
teremt különbözést.

Szemek az úton éjszaka, mint egy rímpár, az út
két oldala;
a kivilágított árnyéktengerfenék,
a sekélyekben gyüleml? villanások, a látvány
gyökérzete, indái, a törékeny csillagok szeme.
És a te szemed az árnyas, r?t szobában,
erd?szalag hatol be, változékony id? szava,
és végig a mennyezeten az erd? fényei,
fölöttünk meg a kilátó madarak és kerek szemük.
És testünkben a szeme él?knek és holtaknak, akik
közeli
ajándékot adók: a csillogást mindannyiuk szeméb?l.

...

Teste nem oly fehér, mint az
anemóna-szirmok, nem is oly sima - és
nem olyan távoli. Teste
vadmurok-föld mely a földet
er?vel vette be; a f?
nem növi be.
A fehérség itt szóba se jön,
fehér, mint lehet, bíbor anyajeggyel,
mindegyik virág közepén.
Mindegyik virág arasznyi
fehérség. Bárhová
teszi kezét, parányi
bíbor pecsétre lel. Minden íze
az érintést?l virág lesz,
mellyel létének rostjai
sorra tusáznak, halálukig,
míg az egész mez?ség fehér
vágy lesz, üres, egyetlen hajtás,
csomó, buja virágfürt,
kegyes óhaj újdonsült fehérségre -
vagy semmi.

...