Naplemente szemet nagyon gyönyörködtető,
Amikor látszik a bárány… rózsaszín felhő!
Olyan, mint amikor az álom és valóság
Egyesül és így lesz gyönyörű, valós világ.

Nap és az éj összefonódnak egy röpke nászban,
Mi meg gyönyörködünk e varázslatos világban.
Remeg rajtam a libabőr, csak ámulok és bámulok,
Olyan szép, ha még soká nézem, lehet, hogy elájulok…

Magam mellé, leültetem a csendet,
Karolom, és együtt nézzük az estet.
Elmerengek magamban, milyen az élet,
Csend nem is zavar… várja őszinteséget.

Ahogy süllyed bennem az este
Úgy süllyedek el én is benne.
Jő sötétség, át veszi hatalmat
És látom, nem mulasztja alkalmat.

Naplemente után az éj sötétjébe veszek,
Majd magamba fordulok, a csend én magam leszek!
A sötétben majd csak hangtalanul hangoskodok
És a múlt… szép naplemente után vágyakozok.

A fránya éj, mindent beborít fekete-korom fénnyel,
És ez lesz a mérvadó reggelig, így tán egész éjjel?
De nem! Tudom, hogy ez a sorsunk, az életünk,
Reggel ismét fent, és akkor újjá születünk.

Kapuban áll az éjszaka,
Látom, hogy vadul az arca.
Egy bátortalan fénysugár, még az udvarba oson,
Körbe sem néz, csak megy, épphogy végigfut az udvaron.

A kezdődő sötétben hallgatom a suttogó lomb szavát,
Légkör meg eldúdolja csoszogva közeledő éj dalát.
Ész nappali sötétben sem tűri a rabszolgaságot,
Bízzunk benne, hogy holnap reggel látunk egy jobb világot.

Én még meglátom, hogy a Nap kihunyó sugarától legott
A templomtorony kísérteties, vörös fényben ragyogott,
De gyorsan elmúlt a fényorgona pazar játéka,
Mert nagy rohanvást ideért a vaksötét éjszaka.

Vecsés, 2013. február 24. - Kustra Ferenc József

...

Olyan nehéz és bakhátas az élet,
Göröngyös az utam és túl nagy méret,
Mint a fáradt gulyáson a cifraszűr.
Miért érzem magam kellemetlenül?

De jő az újév, majd kimúlatom én magamat,
Én akkor jobban leszek, le is iszom magamat
A sárga földig jóféle vegyes gyógyteával,
Vigyázni kell a sok marhákra, nem elalvással.

Majd mi itt a pusztában is jól érezzük magunkat,
Kollégákkal, marhákkal, kutyákkal… vágyjuk falunkat…
Itt is legott lesz éjfél, nagy szélzúgással, üdvrivalgással,
Pap a faluban harangot kongattatja harangozóval.

Itt most éppen rossz idő, cudar hóvihar kezdődik,
Majd öklömnyi pelyhekben esni fog a hó, veszkődik,
Itt fa sincs vagy bokor, nincs hol elbújni, nincs sehova,
Ez így van jól, itt a magyar szürke marha „lakása”.

Éjjel, ha, átjön majd hozzám az én kondás komám,
Koccintunk is, valami jófélével, mert hoz ám...
Lehet, hogy erre jár a lovas számadó is, meglátogat,
Én meg szeretettel fogadom újévi látogatókat.

Az is lehet, hogy erre jár pap és a kormány(?!),
Vigyázni kell, fontos itt minden, mint hozomány!
Nem lesz itt semmi baj, mert a hóviharban szárazon mulatunk,
Nagy és meleg kucsma is van rajtunk, nem fog lobogni a hajunk…

Ha majd a vihar elhozza a harang éjféli szavát,
Kívánunk egymásnak BÚÉK –ot, jó évet, jó éccakát.
Éjféli harangszó után megyek, körbenézek,
Minden marha megvan-e, nincs-e oly' mit filéztek.

Ha minden rendben, akkor elmondok egy újév dicsőítő imát,
Aztán megint kezdhetek egy évet elölről, azt a rézangyalát!

Vecsés, 2013. december 29. – Kustra Ferenc József

...

Magyarok a Nagy Háborúban…

A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.

Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.

Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.

Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felé nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.

Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.

Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.

Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.

Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.

Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.

Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…

Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Magyarok a Nagy Háborúban! Íródott: Zalka Máté: ’Doberdó’ c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.

...

3 szerzős meditáció az életről… azonos témafeldolgozással.

Az élet engem dezinformál,
Hazugságokkal etet, táplál...
Elhallgatásokkal bőn retardál.

Jót
Tőle
Nem kaptam.
Talán létem
Mostohám nekem?

Mostohám nekem
Talán létem?
Nem kaptam
Tőle
Jót

Füllent az élet, süketel,
Csúszós haraggal felesel.
Füllent az élet, süketel.
*

Élet rezsimem szokásait tanulmányoztam,
Ok nélkül állítják másoknak, hogy hazudtam.

Mi
Vétkem?
Ok nélkül
Rágalmaztak.
Létem kutattam.

Létem kutattam.
Rágalmaztak
Ok nélkül.
Vétkem
Mi?

Rágódik s vizsgálgat engem,
Számon kéri, kit, miért szerettem!
Rágódik s vizsgálgat engem.
*

A rossz életkörülményeknek gyötrő egyesülése...
Ebben, a szépléleknek nincsen kielégülése.

Lét
Teli
Sok rosszal
Nem alapja,
Boldog életnek.



Boldog életnek
Nem alapja,
Sok rosszal
Teli
Lét.

Hiába lennék boldog!
Sarkamban vannak a gondok.
Hiába lennék boldog!
*

Mindenki, születésnél volt valamilyen...
És a halál után lesz, semmilyen...

Most
Éppen
Milyen vagy,
Nem számít az.
Por, hamu leszel.

Por, hamu leszel.
Nem számít az,
Milyen vagy
Éppen
Most.

Milyen a lét, s én milyen vagyok?
Nem számít semmi, a por sosem ragyog:
Milyen a lét s én milyen vagyok?

Vecsés, 2017. december 25. – Szabadka, 2018. január 7. – Mórahalom, 2018. január 10. - Kustra Ferenc József: a tízszavasokat én írtam. A tükör apevákat Jurisin Szőke Margit írta. A háromsoros, zárt tükrös versszakok, Farkas Tekla munkája.

...

Képzeletem…

Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben,
Az éjszaka körül ölelt a sötétségben…
A fénytelensége, benne volt a lelkemben.

Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam,
És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam!
Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam…

Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom,
És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom…
A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom.

Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem,
Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem.
A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem.

A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem,
Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem…
Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem…

Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt…
Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt…
Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt.

Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott…
Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott…
Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott…

Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam…
Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam.
Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam.

Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot,
Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott
És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott…

Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este,
Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze…
Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte.

Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek,
Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek.
Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek?

Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket,
Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket.
A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket.

Szívem csak lassan andalog a sötét éjben,
És beleütközik a sok-sok emlékképbe,
Amik ott vannak a távoli homály-fénybe.

A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok,
És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok.
Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások…

Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében,
Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében.
Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében.

Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett.
Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett?
Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Idővonaton érkezett a vaksötét este
Bebocsáttatása, természet örök törvénye.
Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye…

Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem,
Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem,
Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem.

Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József

...

1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…

***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.

Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!

Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***

A gőzös utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!

Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...

A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…

***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előre szaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.

A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***

- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnök, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!

A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.

Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.

A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.

Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...

A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…

A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.

A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…

Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…

Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.

A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…

A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.

***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.

A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.

Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…

Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.

A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…

Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…

Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***

Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.

Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc József– Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.

...