A szép naplemente, olyan csendes és meghitt,
Imára kell kulcsolni a kezet és a hit
Járja át a lelkünket, csendben elmélkedünk,
A világról, közben hitünkben elmerülünk.

Fák ritkás lombjain átszűrődő, vörösben játszó fények,
Olyanok, mint a templom ólomüveg ablakai... szépek.

A nap már bicegve halad az égbolton,
Persze edzett volt már, az esti menybolton.
Én félve nézem őt a sűrűsödő homályból,
Látom a sötétet, sajnálom, elmegy a mából.

Nap, éjjel biztosan álmodik, holnap is... legyen.
Nekünk, ha süt, derűs, meleg örömet szerezzen…

Vecsés, 2012. április 1. - Kustra Ferenc József

...

Renga-láncvers, fél haiku-láncban…

Délidőben, oly’
Tüzes a búzatábla.
Nap, nem kíméli.
Lélegzik a táj.
Szénabálát cirógat
Nyári napsugár.
Est érkezése
Bíborfátylat tájra hint.
Nyáresti mámor.
Szárba szökött a
Búza, mező lengedez.
Nap, nem kíméli.
Fűszálon mosoly.
Meleg fuvallatot ér
Nyári napsugár.
Bíborszín fények
Bokrokon táncot ropnak.
Nyáresti mámor.
Kecsesen ring-ring
A sárgult búzakalász!
Nap, nem kíméli.
Gyümölcsöző lét.
Málnabokrokat csókol
Nyári napsugár.
Égalj vérvörös,
Alkony, pírjában úszik.
Nyáresti mámor.
Lengő kalászok
Lehúzzák már a szárat.
Nap, nem kíméli.
Alföld elterül.
Gémeskutat szomjaztat
Nyári napsugár.
Az alkonyon szem
Mereng, esti álmodás.
Nyáresti mámor.
Őzek udvarban,
Csak körbe-körbe mennek.
Nap, nem kíméli.
Mezőn pajkosság.
Huncut csikókat kerget
Nyári napsugár.
Esti fényben zöld
Gyíkok kövön napoznak.
Nyáresti mámor.
Szőke lett már a
Búzatábla. Őz kószál.
Nap, nem kíméli.
Pásztor fütyörész.
Mély barázdákat simít
Nyári napsugár.
Gerlék fürdenek
Itató langy vizében.
Nyáresti mámor.
Kecskebéka a
Faágon kuruttyolgat.
Nap, nem kíméli.
Puli fut messze.
Fekete bundát izzaszt
Nyári napsugár.
Langymeleg szellő
Mező illatát hozza.
Nyáresti mámor.
Tóban hullámok
Kergetik egymást… folyvást.
Nap, nem kíméli.
Békés nyáj legel.
Lágy csengettyűszót kísér
Nyári napsugár.
Frissen kaszált fű
Illata légben terjed.
Nyáresti mámor.
Csordogáló a
Csendes patak… tiszta-víz.
Nap, nem kíméli.
Madár csiripel.
Könnyű verebet röptet
Nyári napsugár.
Tó vize, alkony
Vörös fényét tükrözi.
Nyáresti mámor.
Színek és fények
Varázsa szétterül.
Nap, nem kíméli.
Méhek zümmögnek.
Virágzó nedvet éltet
Nyári napsugár.
Henye napsugár
Vibrál, tó sima tükrén.
Nyáresti mámor.
Uralkodó lett
A napfény, mind a tájon.
Nap, nem kíméli.
Hernyó változik.
Fürge lepkét táncoltat
Nyári napsugár.
Est fénye kigyúl
Ezüstszín, tájra borul
Nyáresti mámor.
Nagyon meleg van,
Ami mindent megérlel.
Nap, nem kíméli.
Nyugalom örök,
Csendes vidékre olvad…
Nyári napsugár.
Tó tükrén kúszik
Az ezüstös Holdsugár.
Nyáresti mámor.

Vecsés, 2018. júl. 22. - Mórahalom, 2018. aug. 8 – Szabadka, 2018. aug. 7.– Kustra Ferenc –36 darabos Renga-láncvers. A -Nap nem kíméli- végűeket én írtam, a -Nyári napsugár- végűeket Farkas Tekla. A -Nyáresti mámor- végűeket, Jurisin Szőke Margit.

...

Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.

Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.

Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget, súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,

(Bokorrímes)
Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fények arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.

(Bokorrímes)
Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…

(Önrímes)
Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.

Vecsés, 2015. július 24. – Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia…

Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.

Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.

Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…

Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…

A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!

Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!

Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…

A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!

Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!

Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.

Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.

Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!

Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…

Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?

Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József

...

(Bokorrímes)
Látótávolságnál nagyobb vizek hullámai partnak ömlenek,
Közben a régi, híres horgászokról ősi regéket mesélnek…
A tengerek óriás hullámokkal zúzva mossák a partokat,
Még akkor is, mikor az alkonyat vörösre festi a dombokat…
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Lehet, hogy a tenger is a reménytelenség létében él?
Én meg, ha a csak a szépeket figyelem, a lelkem nem fél…
Lehet, hogy a tenger is a reménytelenség létében él?

Lehet, hogy azért vágyok a tengerek végtelen partjára,
Hogy reményt kapjak esti lefekvés előtt, este… és máma…
Lehet, hogy azért vágyok a tengerek végtelen partjára.
*
(senrjon trió)
Egyelőre késhegyre
Vett saját tehetetlenségem!
Hol van itt remény?

Rég voltam már katona,
Ha lőnének az lenne csoda…
Hol van itt remény?

Igazi remény villan?
Nő a létezhetetlenségem…
Hol van itt remény?
*
(leoninus duó)
Álmaim sürögnek, forognak köröttem, ettől tán jó a lelkem.
Hit, remény, szeretet! Magamévá tettem ezt a nagy egyveleget.
Legnyilvánvalóbb a remény, de, hogy mi lesz, az még nekem is rejtvény…

Az álmaim, vágyaim peregnek nappali viharban és éji dalban.
Reményeim nem-igen szoktak beteljesülni, de nem szoktam kétkedni.
Amig élek, itt vagyok és remélek, bízok, hogy nemhiába így élek!

Vecsés, 2023. augusztus 23. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Idefelé, a homokunkkal támasztottuk az ablakot,
Közben beszélgettünk, hogy ki és mit akarna, milyen harcot…
Érdekes, azt senki nem vetette föl, ezt, ki éli túl,
Semmit nem látva, csak néztük a tájat, nagyon botorul.

Mindannyiunkban zakatolt a gyors élet-vonata
Ahogy jött a hideg, lassan csökkent vágyunk halmaza…
Lassan gyanús is lett, hogy ez a hideg kezd lét-taroló lenni,
Ahogy csak zakatoltunk, táj igyekezett jeges-havas lenni.

A vonaton utazik a létem, vele van társként a vágy…
A kéj mámora? Megmondták, ez lesz az első, ami elhágy…
Az álmok mesés útjait múltamban is követtem,
Reggel meg az állomások homályában ébredtem.

Az életünk vonata, ideért a pályaudvarra,
Ez most a miénk, a hóba-jégbe ásott lövészárka…
Mi nem is kértük, de a vonat idehozott,
Bár sok volt köztünk, aki végig okoskodott.

Van itt süvöltős füttyszó, éppen a fejünk felett,
Mikor a muszka gránát erre száll a Don felett.
Ha az élet vonatát nézzük, van kinek ez megálló,
De van, kinek végállomás, ez az ember-húsdaráló.

Erről a vonatról leszállni? Nos, azt egyáltalán nem lehet,
Csak ha, telibe robban egy bomba, véglegesen akkor lehet.
Örök fogoly vagy a vonatodban, ne keress más elméletet.

A Don-kanyarban, bizony igen hamar kisiklik az élet,
Halál jő, fölmondja, véget is ér a rövid bérelt-élet…
A család otthon, lehet, nem tudja meg katona mivé lett…

Már esteledik... Már a naplemente mázolja a tájat át,
Bebíborozza a jeges-fagyott hómezőt, így adja báját.
Én érzem, sőt tudom, a múltból vagyunk itt,
És lehet, hogy itt fagyok meg… a mindenit.

Tyiu… Tyiu… Tyiu...bumm, bumm, bumm, lövések zaja hallik,
Oroszok esténként is lőnek… érezzük is, itt lakik.
Bumm! Egy akna előttem harminc méterrel levágott,
Most mondhatom a hálaimát, nem erre kóválygott.

Nincsenek felhők az égen, már a Hold is feljön, ő lesz az úr!
Átfesti a hó-jégmezőt, hideg ezüsttel, vakít cudarul.
Múltból jöttem és még élek... A többit vajh' hogy mérik, fukarul?

Ez akkor egy állomás, pályaudvar, vagy végállomás?
Vaskerék, vas sínen hangokat ad, ez végső csikorgás?
Míg jöttünk nem láttunk semmit, táj maga volt a vágtatás.
.
(10 szavas)
Kinézve az ablakon, fények elmosódtak,
Igaz is! Minek látni katonának…

(HIAQ)
Volt útnak oly’ része,
Ahol fény elbújt, nem nézett!
Sötét is vaksi volt.

(apeva)
Hol
Lehet
Már az a
Pályaudvar?
Minek szállunk le?

Szólt az őrmester, készüljünk, nemsokára: kell leszállni,
Aztán majd folytatjuk… tíz kilométert mély hóban mászni!
De még robog a vonat, csattognak a kerekek,
És bizony kezdenek már sorban félni a lelkek.

Lassan meg is érkeztünk, de még semmit nem látni az élet-pályaudvarokon,
Kinek csattog a szemaforja, az átváltozik-e, örök pirosra átállón…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József- íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ott pusztult katonáink emlékére.

...