Hétköznapi pszichológia… a két élő háború okán, a pénzéhesek okán, ez hírekben napi téma!

(3 soros-zártükrös trió)
A hatalom mohó torz-szörny, folyvást etetni kell!
Főként háborúban meg főnököt fényezni kell…
A hatalom mohó torz-szörny, folyvást etetni kell.

Közben meg a hatalom bírtokosa sokszor tudatlan gyilkos és buta,
Ő sem tudja hogyan, de odasodorta az élete... szerencsés sorsa…
Közben meg a hatalom bírtokosa sokszor tudatlan gyilkos és buta.

Borzalmas, hogy ezeknek nem jön ki más a száján, csak EURÓ milliárdok,
Azt föl sem fogják, hogy a szomszéd háborúban már fél milliók az elhullók…
Borzalmas, hogy ezeknek nem jön ki más a száján, csak EURÓ milliárdok.

Vecsés, 2024. január 4. –Kustra Ferenc József- íródott: merthogy a világ ezzé fajul és talán vég-legesen! Milliónyi a halott is már… meg magányos anyák és hadiárva gyerekek tömkelege…

...

A II. Világháborúban Albionból…

3 rész
Gerhard tudta, hogy milyen a halállal szembenézni…
Félelmét bizonytalansága generálta… még élni!

Romboló előttünk és mögöttünk… hátsó gyorsan közeledik! Rádiós súgta.
Tartsa az irányt, vigye le száz méterre… főmérnöknek ezt a kapitány súgta…
Első lapátok tíz, hátsó tizenöt – adta ki a parancsot a kapitány, ő is súgta.

A hajó lent száztíz méteren állt… a kapitány intett, hogy lejjebb vigye…
A búvárhajó lassan, óvatosan, de araszolni kezdett süket csendben lefele…
A pityegés, elég erősen hallatszott, közben jól belebúj az ideges fülekbe…

Gerhard csak és a mélységmérőt figyelte!
Nem gondolta, hogy kétszáz méter a hitelesítése.
Voltunk már százötven alattt is kicsikét vele…

Az ejtőernyős megbabonázottan figyelte a mélységmérőt,
Kapitány csak intett neki, mutatta: tán’ százhetven elérhetőt.
Közben újabb pityegés hallatszott s figyelték, mint követendőt…

Hajó nyolcvanra, másodlagos hajtómű háromnegyedre!
Az U-boot nekiindult és meredeken emelkedett felfele.

Az első romboló kitért a haladási útvonalból,
A másik mögöttük, lassan távolodik az útból!

Mély vízi bombák… vette le a rádiós a fülhallgatót.
A fenébe! - Látszott, hogy zavarja a kapitány hallgatót.

Miért nem menekülünk el innen? Kérdezte Gerhard, hallkan…
Mert itt az Asdic vak területén vagyunk s megtalálnának a rohamban.

A rádiós megszólalt: lassan közeledik, romboló sebessége csökkent:
Kapitány rögtön kiadta utasítást: Tartsuk az irányt és a sebességet.
Rádiós megszólalt: romboló hátramenetben gyorsan közeledik!
Tartsuk a sebességet és mérjék közben az időt, hogyan közeledik!

Teljes csend, másodlagos hajtóműveket kikapcsolni!
Az elektromos motorok megállására nem kellett várni.
A romboló a motorokat kikapcsolta, de még közeledik.
A kapitány csak biccentett, megértette, még közeledik.

Az első bomba, rettenetesen megrázta a búvár naszád testét…
Gerhard kiáltást hallott! Padlón meglátta vergődni Schislert.
A férfi próbálta körömmel elásni magát a hajó padlójába
És véresre horzsolta a csonkig letört körmeit, nagy kínjában.
A sturmscharführert megrázta a látvány és mélységesen megdöbbentette,
Hogy őt eddigi alkalmakkor a saját félelme, hogy vezette, most megértette.

Egy bomba megint a közelben robbant és a világítás kialudt.
Csend lett és ez bántón, gyorsan zuhant rájuk… lét majd’ elaludt.
Egy perccel később gyenge, vörös fény világított. Gyenge látás alakult.
Romboló előttünk és gyorsan távolodik a rádiós jelentette!
Lüth kiadta – Mindkét hajtómű teljes sebességgel előre!
Mi folyik itt, kérdezte aznejtőernyős, hova sietünk?
Egy elektromos hiba miatt, lehet a játszmába elkéstünk…

A hajótest héjába piczo-elektromos érzékelőket építettek.
Ezek felfogják a kint érkező fizikális rezgéseket!
Ezt jellé alakítják és a rádiós hallja a pityegéseket.

Kicsi fölszabadultunk szólt Lüth… vegyük elő a menekülést újra.
Tartsuk az irányt, motorokat háromnegyed fordulatra…
Úgy tűnik leráztuk öket, így már indulhatunk haza!

Utolsó parancs: emelkedés periszkóp mélységre - tán’ hazajutunk békében.

VÉGE

Vecsés, 2017. január 1. –-Kustra Ferenc József- írtam: Joachim Peiper „Farkashajsza” c. kalandregénye ötletverskénti fölhasználásával, alloiostrofikus versformában

...

A téli éj száz csillaga ragyog,
De kérdés, hogy ezek… mi ráragyog,
Melyek mosolyt küldenek a Földre,
Nekünk pont ide az anyaföldre.

Csillagokat, óh, majd felhő takarja
És hóesés, hó paplanba csavarja,
A Földet és fehérré válva nézzük,
Hóesést, csukott szemmel is élvezzük.

Hóesés jókor jött, pont szilveszter van,
Búcsúzunk hóesésben, álmainkban.
Egy sóhaj is száll, szél is nagyot sóhajt,
Vele dúdolunk egy szép ősrégi dalt.

Nagyon hull a hó, csendesen alászáll,
Talpunk alatt, hohó… recsegve megáll…
Nézzük hópihék… dombokat alkotnak,
Hogy nagyobb legyen, összekapaszkodnak.

Volt ez az óév, mely éppen most múlik el
Nem feltétlen vágott egybe terveinkkel,
De jő újabb év, miben erősen bízunk.
Mit hoz (?)… nem tudni, benne bízni még bírunk.

Hóesés maga a ragyogó világ,
Ezer csaló pehely, mint tiszavirág…
Hópehely csacskán, vadul táncra kél,
Ezer elmúlt melódiát regél.

Éjfélig és utána bandukolunk
Tervek útjain, jól elkalandozunk
A múlt évben és várva a jövőre
Kíváncsian, hogy mit hoz esztendőre.

Vecsés, 2010. december 27. - Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zárttükrös)
Életóceánomról felismertem, én vagyok a háborgó víztükör,
Ez az élet nekem, már snassz, mert könnyen hihetik, mi vagyok én, hatökör...
Életóceánomról felismertem, én vagyok a háborgó víztükör.

Néha vihar kezdeményezek, leverek parti sárga leveleket,
Csak, nézem, hogy a vizes avar hogy vastagodik, eléri térdeket…
Néha vihar kezdeményezek, leverek parti sárga leveleket.
*
(10 szavas csokor)
Minek vagyok én ekkora víz?
Kitalálni, ezt már nyerő kvíz?

Miért vagyok ekkora és háborgó,
Nem találja ki sok nyaraló…
*
Minek nekem a vihar, el vagyok nélküle,
Nem profitálok belőle.

Inkább hagynám, hogy békében élnének halak,
Parton; leomlanának a falak…
*
Avarhoz is bizony, nem sok a közöm,
Nem segít közönyöm…

Falakkal törődjön a gazdájuk,
Persze omláskor, senki ne kerüljön alájuk…
*
Sosem volt könnyű életem,
Ezért, sok is volt… saját lehetetlenem.

Öregen, már túl nehezen viselem,
Hogy zsákutcában életem az életem.

Vecsés, 2019. szeptember 18. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

...

…az élet vonatán…

Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.

A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…

Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…

Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.

Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.

Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!

Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.

Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…

Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…

Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…

Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…

Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!

Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…

Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.

...

…az élet tengerén…

Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…

Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?

Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…

Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?

Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…

Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…

Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!

Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.

Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…

Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…

Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.

Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!

A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…

Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…

Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?

Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…

Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?

Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

...