A torpedós orvlövész - a II. Világháborúban, az Atlanti óceáni, tengeralattjáró háborúban…

A konvojtól lemaradókra, halál bőszen leselkedett,
Ki lemaradt, azoknál a hangulat nem volt emelkedett…
A szürke, néma és rozsdafoltos hajótest,
Csendesen állt a víz felszínén, mint aki rest.

A periszkóp kiálló fémoszlopáról
És a fedélzeti biztonsági láncról,
A közeledő hajó motorjai zakatolása ütemére,
Csöpögött a víz folyamatosan, a búvárhajó fedélzetére!

Lent a torpedóvetőnél némán álltak, néztek emberek,
Ez volt az utolsó torpedójuk, amit most betöltöttek…

Hidrofon-kezelő figyelt, fejhallgatóval a fején megadta
Hogy halálraítélt kereskedelmi hajónak mi az adata,
Hogy a torpedó, kilövés után, el, hol és mikor találhatja…

A becsült sebesség, becsült távolság is megvolt,
A háta mögött álló ember a kapitány volt...
A kapott válaszokra, egyenként bólogatott.

A parancsnok felmászott az acél létrán a támadó fülkébe,
Ott a helyiség megélénkült, elmúlt az emberek feszültsége.
Volt, kinek viccelésre támadt kedve hevesen, mint, menedéke...

Az U-boot hídján, négy őr távcsővel pásztázta ködöt,
És semmit nem láttak, de a szabályszegés föl sem ötlött!

Csak a hullámok miatt fedélzetről felcsapódó és becsorgó víz hangját
Lehetett hallani és érezni hajó, süllyedő, emelkedő ritmusát…
A kapitány odaért közéjük, csak nézett, de nem szólt, nem hallatta hangját.

Mind az öten, egyszerre hallották meg hajóról, karácsony énekét,
És tudták, a hajón angolok ünnepelték a karácsony estéjét…
A kapitány felemelte a különleges Zeiss távcsövét, de semmit nem látott,
Bámult ködbe... a hajót akarta látni, vágyni szerette volna a valóságot!
Fogta a csőbeszélőt és halkan egy parancsot morgott bele,
Elektromos motorokkal indultak el, a hullámos csendbe…

A Walwis Bay nem kapott semmilyen elő jelet vagy figyelmeztetést,
Egy pillanat alatt fordult át a fedélzete, élte rettenetét…
Ünneplő gyereket bontogatták a karácsonyi ajándékokat,
És aki élt, átélte halálos pusztulást meghozott rémálmokat.
A kabinpadló is megemelkedett és fel is szakadt,
Mint egy felhasított gyomor, ami a kardtól kiszakadt…

A hajó megbillent és imbolyogni is kezdett,
Mint a bizonytalan, aki a ködben eltévedt…
Bal oldali motor kiszakadt masszív, szétzúzott talapzatáról,
És kiszakította a hajó oldalát, mintha... lenne papírból.

A rémült rádiós tudta mi lett, a beállt sötétben asztalába kapaszkodott,
Hallotta a kinti pánikot, adásra tette rádiót, morzejeleket adott.
Tengeralattjáró! Tengeralattjárók megtámadtak! Közben, több imát mormogott!

Többször leadta a hívójelet, de senki nem válaszolt,
A konvoj ötven mérföldre már régen el is távolodott…
Megpróbált egy közeli New-foulandi állomást is hívni ízibe…
De a hajó süllyedt, az antennavezeték már belelógott a vízbe…

Vecsés, 2016. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Földi Pál: „Konvoj csata az északi-tengeren” c. dokumentum regénye ihletésével.

...

1939. 09. 03. -n a II. Világháborúban az északi tengereken operáltak a tengeralattjárók…

Délután három órakor kapták... rádióüzenet, kódolt,
Ez, amit, Lemp kapitány az U–30 fedélzetén rögvest dekódolt.
Olvasás után bejelentette a legénységnek, hogy kitört a háború
És az angoloknak velük szemben elkezdődik nyomorúságos, nagy ború!

Felszínre felemelkedtek és a diesel motorokat maximálisan üzemeltetve,
Tizenkét csomós maximum sebességgel, hasították habokat, élt a vadászat ösztöne…

A célpontot, csak este hétkor pillantották meg,
Kivilágítatlan hajó volt. Alig látták meg.
Lemp, segédcirkálóként azonosította célpontot
És a legénység, négy vetőcsövet vízzel elárasztott…

Fél nyolckor kilőtték a célpontra mind a négy torpedót,
Amikből három, totál telibe találta a hajót.
Az U-boot periszkópmélységből figyelte hajó lassú haldoklását,
Ahogy a tenger elnyelte. Legénység, igen élvezte a rombolását.

Napokkal később tudták meg, hogy az, az Athenia személyszállító gőzös volt,
A fedélzetén, civil utasokkal, támadásban volt is százhuszonnyolc halott.

Amikor visszatértek, Lemp kapitányt hadbíróság elé állították,
Végül, csak felmentették, de, már karrierjét sötét árnyak borították.

Vecsés, 2016. október 12. – Kustra Ferenc József – íródott: Joachim Peiper: „Farkashajsza” c. dokumentum regénye ihletésével.

...

Magyarok a Nagy Háborúban…

A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.

Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.

Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.

Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felé nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.

Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.

Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.

Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.

Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.

Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.

Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…

Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Magyarok a Nagy Háborúban! Íródott: Zalka Máté: ’Doberdó’ c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.

...

De jó, hogy még ezt nem tehetik… Ha mindannyiunkat sorra vehetnék,
’Földön legokosabb’ titulusát megint-mindig ostobák szereznék…
Jobb is… ne imádkozz jobb sorsodért, hogy éltednek értelmet adjon,
Kiáltsd ki: Asszonyok, belőlem mindenki nagy ostobát csináljon…

Miért kínlódsz, mint igavonó állat, annyit tanulni oly' értelmetlen,
Elég neked, ha régi jó ostoba vagy életpályádon… személyedben.
Ezen a világon mindenéből pótdíjért sokat tanulhatnak,
De egyetem tisztségesei ostobának diplomát nem adnak…

Fejjel lefele van világban minden, tudósaink tán' sorban halnak éhen…
Igaztalanok a legegyenesebbek, mert ők az ostobák a műveltek…

Vecsés, 2020. November 11. -Kustra Ferenc József - írtam: „iytop” szerzőtársam azonos c. verse átirataként, a szerző engedélyével.

...

Olyan az életem, mint a vízi bivalynak, ha száműzték a bánya homokba
Gyenge kis hullámocskákon, én mindig ezt éreztem a sárrá dagadt homokba…
Olyan az életem, mint a vízi bivalynak, ha száműzték a bánya homokba.

Azt mondják, ha változást akarsz, akkor légy tenmagad! Hogy add magad?
Én meg is fogadtam, de sorsom a bánya homokjába leragad…
Azt mondják, ha változást akarsz, akkor légy tenmagad! Hogy add magad?

E szerint immár biztos, nem is ott vagyok, ahol lennem kéne…
E szerint immár biztos, sárrá vált homok vagyok… mi nem kéne.
E szerint immár biztos, nem is ott vagyok, ahol lennem kéne.

Életem a saját koloncom,
Futnék messzi… de nincs alkalom,
Életem a nyaki koloncom…

Könnyem is csak folyik lefele,
El nem áll, mert még nincs elege?
Könnyem is csak folyik lefele.

Vecsés, 2019. október 3. – Kustra Ferenc – íródott 3 soros-zárttükrös –ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

...

Előre… én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én… nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim… vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más…

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből…
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá… beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. – Kustra Ferenc József

...