Fájdamas kiáltás hangzik el az éjben,
Számtalan gondolat ragad meg tétlen.
Fejemben nem szünő gondolatok járnak éppen,
Hiányzol szerelmem, mindenem a szívben.

Éreztem sokszor a halál itt jár éppen,
Hívogat szavaival fogd a kezem szépen.
Ellen áltam neki, félve hová visz el,
Egy reménytelen út ahol minden gyorsan vész el.

Számtalan harcok reményt adnak nékem,
Erősebben kell álnom az élet útvesztőjében.
Te adsz nekem erőt érzem ilyen messziről,
Nem véletlen léptünk arra az útra a semmiből.

Emlékszem ajkaid gyengéd simogatására,
Emlékszem lépteink halk toporgására.
Kéz a kézben járva lehetőségeink útjait,
Nem szakíthatják félbe életünk félelmeit.

A félelem mi átjárja szép lassan napjaink,
Erőnk halvány csóváit szertefoszlattatik.
De a reményünk lassan de győzelmet arathat,
Ha kiállunk az igazság oltalma alatt.

Fáj minden szó mi hiába hangzik el,
Reménytelenségtől lassan hallgatni kell.
Számtalan felhő eltakarhatja szemünket,
Százszor áttörhetjük rejtett félelmünket.

...

Öreg testben öreg lélek,
Elmeséli mostan néked.
Hogy kergette szíve vágyát,
Hallgasd meg hát balladáját.

Ifjú délceg gondolt egyet,
Nem telhetnek így a percek,
Órák, hónapok s évek,
Hogy e balga fukar népek,
Nem lelik mi szívet éltet.

Szép szavakat nem hallott már rég,
Bókra s udvarlásra nincs is már igény.
Bántotta lelkét e puszta tény,
Hogy az emberből kihal a szenvedély.

A csók mi régen szerelem pecsétje volt,
Ma játék s tisztasága zord.
Boldogságot tárgy okoz csak,
Mily nagyobbat a gazdagabb okozhat.

De álj! Hol marad a tiszta lélek!
Példát adok majd ti néktek!
Nem kell ide pénz se gyémánt,
Hogy a lelked szépen széttárd!

Elkezdte hát hosszú útját,
Szétszórta a bókok bókját.
Öntözte az élet fáját,
Szerelemnek violáját.

Tette ő ezt nagyon bátran,
S hogy ember jobbá váljon.
Teltek múltak hosszú évek,
Egyre nőttek a remények.

Példa ím volt: hajolt bókolt,
minden hölgynek kezet csókolt.
Tépett szívet összezavarta,
Szava a lelket simogatta.

De volt ő neki titkon vágya,
Meglegyen az ő mátkája.
Kereste is szüntelen,
Járt poklon s egen.

Korszak ellen fogott kardot,
Hősként vívott lélekharcot.
Ámbránd lelke nem sejthette,
Hogy saját maga lesz a veszte.

Volt közel s távol, határon innen és túl,
E történetre mégis, bús végzet borul.
Kinyílt a szem, hogy e rút században,
Mit ér a szív, ha páratlan.

De a vagyon többet ér másnak,
Minden vágyat el is áshat.
Mivel neki kincse nincsen,
vesztes lett az életringben.


Nem akadt e földön kinek szíve kell,
Így a halál magányosan ragadta el.
Szíve megszakadt......
S a tanulság mi néktek megmaradt,
Egy fecske........... nem csinál nyarat!

...

Szemébe nézve csillogást látok.
Ő az ki hatással van rám.
Bűszke vagyok arra hogy társa lehettem.
Röpke öt hónapra.
Ő az nő ezen a földön.
Ki ha velem van tudom van jövőm.
Érte élni érdemes.
Ha velem van életem végre boldog lesz.
De most ugyerzi jobb egyedül neki.
Holott tudja ő az egyetlen kiért.
Szívem dobban, hiányzik.
Az a csodás igéző szép párja.
Bűszke voltam én lehetek a párja.
Lelkes sebzett.,sor és sok galád.
Bele tiport fel és inkább eldobja boldogságát.
De én küzdök érte.
Ha szívem utolsót dobban is.
Mert érzéseim irata igazak.
S szeretem imádom csodálom is.
Ő az a nő.
Kinek jelenléte hozta el.
Azt hogy végre tudom van célom.
Cél adott. Mellette jobb ember vagyok.
De ha tudna azt hogy lelkem.
Re ő a gyógyír.
S be látna azt hogy nekem.
Csak ő kell.
Várok rám mert szeretem.
S hűség fontos szempont nekem.
Mert az elsőnap szívem neki adtam.
De nem kérem vissza.
Mert méltóra hogy óvja.
Meg ha azt érzi nem.
De tudom belatja.
Mert e srác ki sorokat írja.
És szereti őt.
Már más nem akar szeretni.
Csak azt a nőt ki jöttevel
Meg mutatta van szívem.
S lelkem bol szólnak sorok neked.
Ha nem te leszel a kedvesem.
Nekem többet senki sem kell.

Te vagy kire várok még ha húsz év múlva is egyedül.
Ülök egy szobában.
Te más mellet leszel.
S nem velem.
Én akkor is tartom.
Magam ahhoz szívem csak a tiéd.
Tudom ezek szavak.
De versem ím meg maradnak.
S elmondjak azt szeretlek.
Mert ha te nem lennél.
A verseim titokban várnak azt hogy írjam őket.
Minden költőnek volt egy múzsája enyém te vagy.
Verseimben velem vagy.
Meg ha most távol vagy.
Szívemben élsz.
S halálom napjáig szeretlek én

...

Kardot rántok, táj még hum.
Fényezni kéne, még berozsdáll!
Nem jő segítség?
*
Kardom, később is rántom,
Akkor már az utcán van mozgás!
Csak nincs segítség?
*
Kardom kirántva, tokja
Meg nincs is, magam erőlködők!
Kén? már segítség?
*
Kardom, oly? türelmetlen,
Már vagdalkozna, bele szúrna!
Nem kén? segítség?
*
Kardom kísér, elmegyek.
Erdei kispad? álmodozás!
Harchoz? segítség?
*
Kardom, ma is csak pihent.
Hiánya: vér nélküli ?jó- harc!
Fekszek? segítség?

Vecsés, 2020. november 17. ? Kustra Ferenc ? Emlékképek? íródott; anaforás senrjon csokorban és versszakos önrímbe. Rímképlet: 7-9-5 Hum = tájnyelvben: alszik.

...

Olyan csodás pillanat volt, mikor kezem megfogtad. Hirtelen éreztem valami újat, s ez nem csupán véletlen, hisz ilyet még sosem éreztem. Át öleltél szorosan, s némán. Mert nekünk is jár a boldogság! Amit már réges-rég vártunk. Hiszen ez volt minden álmunk.

...

Egy jó szóval érints meg naponta,
csupán csak eggyel...
Szerény bókkal itass,
szomjoltó kedvvel...

Érints meg mozdulattal, megbánó
bűntudattal, könnyet is
felszárító meleg
mosolyokkal!

Érints meg a rózsák türelmével,
naiv gyermekséggel,
vigaszt merő
mákszemnyi hittel...

Ki-kijózanító kedvességgel,
a csak marasztaló két
kezeddel, küzdő
szeretetharccal!

Érints a hangoddal, simogass meg
ártatlan daccal,
csak Értemig harccal!
Nem hatalommal!

...

Csendben, távol,
Ott ahol csak te és én,
Látunk ketten egy világot,
Egy ölelést, és egy reményt.
Lenyugvó csillagnál,
Elgondolkodom,
Egyetlen ölelésedbe,
Belefonódok.
Vedd az időm, örökre el,
Feledni ha már nem lehet,
Egyetlen öleléssel,
Hozz vissza engemet.

...

szavak érintik
arcomat - puha bársony
lelkem érintő

és csak két szó mi
létezik - de a legszebb
amit az ember

hallhat - a szívből
fakadó gyöngyszavak - hogy
szeretlek téged

lelkem egyetlen
csillaga - nem engedlek
szívemből soha

...

Mivé leszünk, ha elmúlik a szerelem,
S úgy élünk egymás mellett, mint két idegen.
Hangunk, szavunk nem hallja már egyikünk sem,
Így illan el az életünk oly sebesen.

Összegörnyedve, bénán, ágyamon fekszem,
El nem sírt könnyeim égetik a lelkem.
Mi lesz így velem? Hogyan tovább Életem?
Ki mondhatja meg, hogy mit kellene tennem?

Ki tudna segíteni, megfogni kezem,
Hogy fájó sebzett szívem rendbe tegyem.
De a választ magamban kell megkeresnem,
Titkon remélem, hogy egyszer majd meglelem.

...

Ó, mondd, jössz-e velem?
Azúrkék tenger selymesen
ringató hullámain napfénnyel
játszani, hol ajkam a szád vonalát
keresi egy forró csókban.
Ó, mondd, jössz-e velem?
Hófehér csónakon sirályokat lesni,
hol ezüst hajamon sós páracsepp,
szivárványosan tündöklik a nap
aranyló szikrázásában.
Ó, mondd, jössz-e velem?
Pálmafák árnyékában
hűsölni, nagyokat nevetni,
hol forró homokban elterülve,
szemed csodaíriszébe simulva,
napfényillatú-csókot adok.
Ó, mondd, jössz-e velem?
Erdőre-mezőre a föld illatában,
bársonyosan simogató fűben
heveredve, vadvirágok
izgató aromáját érezni,
amint mézízű-csók tapad
selymesen a szádra.
Ó, mondd, jössz-e velem?
Patak partjára, karcsú arany-
lazacok táncát nézni,
víz csobogását hallgatni,
kis faházikóban összebújni,
kandallónál melegedni,
tűzillatú-csókot adni-kapni.
Ó, mondd, jössz-e velem?
Mikor csillan a lemenő nap,
utolsó sugara aranypillanatokat,
perceket, órákat, napokat,
éveket élni ezüstös éjszakákban,
ezüstcsókkal a szádon elaludni.
Ó, mondd, jössz-e velem,
édes kedvesem?

...